Tegye fel a kezét, aki még nem rettegett a halál gondolatától. Gyerekkorom jó pár évét meghatározta a konstans, minden elalvás előtt rámtörő dermesztő rémület, hogy egyszer nem fogok felébredni és próbáltam elképzelni, milyen a semmi. Mivel nem tudtam, csak éreztem hogy valami nagyon rossz, mindig sírva aludtam el. És most képzeld el, hogy erről nem tudsz beszélni senkinek, a szüleidnek pláne nem, tehát egyedül vagy a sötétben (amitől szintén féltem de kegyetlenül) és a tömény iszonyatot érzed... boldog gyerekkor... Mostanra azért ez enyhült, csak ha nagyon-nagyon-nagyon belegondolok, akkor fog el a tehetetlen semmi érzete. De találtam magamnak kapaszkodókat - lásd reinkarnáció, illetve volt pár éve egy csodálatos hipnoterápiás élményem a fogantatásomról és születésemről, amihez azóta is visszanyúlok.
Egy biztonságos helyet kellett elképzelnem és mit tesz a terápia, az anyaméhben eszméltem. Az első pár hónap élménye pár perc volt csupán, de azt az érzetet nem lehetett emberi szavakkal leírni - egy volt a tudatom az univerzummal, a mindenséggel, tudtam, honnan jövök és hova tartok, miért érkezem erre a Földre. Ahogy nőttem, a sötéten vöröslő pulzáló méh egyre kisebb lett, miközben a tudatom egyre inkább individualizálódott, már voltam én is külön, meg a mindenség. A születésem előtt konkrétan már türelmetlen voltam, na gyerünk, csináljuk, most már történjen meg! A születésem után a kórházban volt még egy kép, ahogy fekszem a többi újszülöttel a kiságyakban és mindegyiküknek hallom a gondolatait! Viszont az üvegfalon túli nagy embereket már nem hallottam - ők már nem emlékeztek erre a kollektív közös tudatra... Ha rámjön a rettegés, próbálok erre az anyaméhes tapasztalásra emlékezni és arra az érzetre, hogy minden úgy van az univerzumban, ahogy lennie kell.
De a fránya valóság akkor is bekúszik, ha nagyon nem akarod. Életed közepén vagy (az egy külön téma, hogy ezzel a ténnyel hogy birkózol meg) és már csapogat az elmúlás szele... észreveszed például hogy romlik a szemed. Szinte gombnyomásra kezdi minden veled egykorú barátod egyre messzebb eltartani a telefonját vagy amit épp olvas, ha pedig szorosan magadhoz öleled a macskádat, már nem látod tisztán a kis arcocskáját. Na ekkor köszön be a természet, hogy halihó, így kezdődik az elmúlás, Te sem úszod meg! Icipici artrózis itt, icipici beszűkülés amott, miközben sosem voltál ennyire hajlékony és sosem mozogtál még ennyit. Minden nap a tükör előtt lecsekkolod, elkezdődött-e már az arcodon a rettegett "hörcsögösödés". És persze imádkozol, hogy megjöjjön az, amit régen a fenébe elkívántál. A szülők körülötted szép csendben "hullnak" és a te anyukád sem lesz már fiatalabb. A barátnős találkozón pedig orvosok kontaktjait cserélgeted, csoda gyógymódokról csevegsz és egyre gyakoribb a tabudöntögető menopauza kifejezés! Helló középkor, de szépen megleptél!
Na és ekkor az agyad egy hátsó, eddig jól ledugaszolt kis üvegcséjéből előszivárog az eddig tabuként kezelt halál gondolata... hát akkor ezen gondolkodni kéne, hogy mit is tartsál felőle. Először jönnek a praktikus kérdések: jelen állás szerint gyermektenül nekem milyen esélyeim vannak öregségemre? Ki fog engem ápolni? Eltartani? A nyugdíjam - ha egyáltalán lesz - látszódni sem fog, mit fogok tudni egyáltalán megengedni magamnak? Vagy valami jóakaró barát kegyeiben bízhatok? Aztán persze a temetésen is illene elmélázni - hamvasztás vagy hagyományos koporsós? Vagy valami alternatív, teszem azt "űrbe kilövős" vagy a "testemből fanövesztős"? És hogy jöjjön az igazán fajsúlyos kérdés: mit hiszek, mi jön utána? Tuti a reinkarnáció, biztos lehetek benne? Ilyenkor persze elkezdem irigyelni a vallásos hithű embereket, akik tudnak abba kapaszkodni, de csak ilyenkor... És amikor már végképp azt érzem hogy elvesztem a talajt magam alól, oldalról beköszön a klímaválság, hogy hallóó és huss, lélekben és fejben is szépen elhasalok, koponyám nagyon koppanva nyugszik meg az aszfalton.
A valóságról való elmélkedés tényleg mazochizmus, bár szerintem szükségszerű és elkerülhetetlen, csakúgy, mint a pszichoterápia. A szembenézés arculcsapóan fájdalmas de ha elég sokáig műveled, enyhít a szorongáson.
UI: Eközben a háttérben épp a főpolgármesterre leadott szavazatok újraszámlálása zajlik... egyre nagyobb döbbenettel nézem ezt az előre megtervezett színjátékot és már most gyászolom Budapestet, mert elveszett... nagyszerű, csak elkergetnek engem is... Markáns hányinger. Ezt érzem. És újra szorongok. Király!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése