Tavaly télen, mikor még csak lelkiekben készültem erre az időszakra, elolvastam Füredi Júlia kiégésről szóló könyvét (a cím, ha érdekel valakit: Elég! Kiégtem. Most hogyan tovább?). Volt egy rész, ahol felsorolt egy csomó belső monológot, amik ilyenkor keringenek egy kiégett ember fejében - ha-ha, mintha belelátott volna a fejembe, nagyon talált! Mohón faltam az oldalakat, hogy minél előbb a megoldásokhoz jussak, oké lássuk, hogy kell ebből kirángatnom magam? Hát, rögtön a kezdő feladatnál megtorpantam és azóta sem láttam neki, olyan szorongással töltött el. És hogy mit is kellett volna csinálni? Tök egyszerű, el kellett volna képzelni az ideális jövőt/életet vagy ha az nem megy, legalább egy ideális napot, amikor nyugalom van, ami tökéletes. Lerajzolni, kollázsolni, ahogy akarod, csak megjeleníteni. És nem ment. Csak a nagy fekete semmit láttam és kétségbeestem, hogy nem látok semmit. És csak hajtogattam magamnak sírva, hogy semmi. Hogy számomra akkor (és sokszor most is) egy ideális nap az, ha fel sem kelek, ha nem csinálok semmit, sőt ha nem kell senkihez sem szólnom. Pár hónapra rá megértettem, hogy nagyon korán vettem a kezembe ezt a könyvet, még rohadtul nem tartottam ott, hogy erre képes legyek. Eltelt 7-8 hónap már azóta, ma eszembe jutott megint ez a könyv, mert mocskos szar napom van és csak jöttek és jöttek a könyvből ismert monológok, mondatok. Az ideális nap még mindig rohadt ciki kérdés számomra, hisz gondolom valahogy egy munkát is bele kéne képzelnem, de mi a fenét képzeljek én oda? És onnantól elindul a szorongás hogy látod bazdmeg még mindig nem tudod mit kezdj magaddal, mikor fogod már tudni, mindjárt letelik az egy év és nem igaz már bazdmeg... Na ebből csinálj kollázst baszki!
Mert milyen volt eddig a mai napom például? Mostam, mosogattam, főztem egy levest ami a fejemben elképzelve rohadt finom kellene hogy legyen, a valóságban csak én fogok belőle enni, mert nagyon zöld és nagyon zöldségízű... sírtam egy szomorú filmen és rájöttem, hogy mások szomorúságán keresztül tudok most a sajátomhoz kapcsolódni/közelebb jutni és most úgy tudom épp magamat és a helyzetemet emésztgetni. Bújkálok megint, a tegnapi nap olyan megterhelő volt az újabb közgyűléssel, az ingatlan jogásszal való megbeszéléssel, az újabb és újabb előttünk (mint lakók) tornyosuló feladatokkal. A lelkem egy ilyen naptól úgy elfárad, hogy úgy érzem, többet egyszerűen nem tudok elviselni, nem tudok magamra venni még egy gondot, nem megy, megteltem. Mindenhez nehéz, súlyos érzelmeket társítok és az előttem lévő feladathalom így csak egy rakás érzelmi megküzdésnek tűnik. Meg kell mondjam, kibaszott fárasztó dolog néha még ébren lenni is!
Ahogy most ezt írom, nem várt fény gyúlt az alagút végén, reménytkeltő fény... Nem is vagyok annyira elromolva... Csak ma megjött! De ez egy fontos "megjövés", mert most nem részletezett kálváriáknak köszönhetően kb két-három hónapot vártam Rá és borzasztóan örülök Neki. Szóval akkor adjunk a depinek meg a sírásnak meg a hangulatingadozásnak, gyere én tárt karokkal várlak, ez akkor helyén van, rendben van, nem vagyok annyira hülye, csak a hormonok, nem baj, szeretlek Titeket, csináljátok, leszarom, majd veszek egy tábla cukormentes csokit és maximum este álomba sírom magam!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése