Merthogy akkor majd megkapod/eléred/szembejön/sikerül... mert elengedted, mert nem görcsölsz... Könnyen citálható, hangzatos mondatok, amiket úton-útfélen hallasz, ezért ha mégsem tudod elengedni, akkor még külön rágörcsölsz arra is, hogy mekkora lúzer vagy hogy még ez sem megy. Egyébként a két kedvenc mondatom és ellentmondásom, amit állandóan hallgattam szingli koromban a "Biztos nem akarod eléggé, azért nem jön senki" meg a "Nem kéne olyan görcsösen akarni, el kéne engedni, akkor majd jönni fog"... jobbik esetben különböző szájakból, igazán dühítő alkalmakkor ugyanazon szájból, egyszerre... De ne őrülj meg, relax, ha az Univerzum is akarja biztos sikerül!
És tudod mi a legszarabb? Hogy ha tényleg sikerült annyira ellazulnod, hogy tényleg de tényleg minden görcs nélkül odatetted a Mindenható/Szűzanya/Univerzum/Sors kis kezecskéjébe hogy tessék, ezt szeretném, akkor tényleg bejön. A helyzet még őrjítőbb, ha bizonyos dolgoknál bejön, de másoknál meg kurvára nem, még sok év után sem. Persze olyankor nyúlhatunk a jól bevált önhibáztatáshoz (mégsem teszek meg mindent, mégsem engedtem el, még mindig görcsölök, stb.), attól minden mindig a helyére kerül.
Szóval nekem már működött/működik ez a "mágia" kisebb tárgyaknál, kis történésekkel... Turkálóban például prímán adogat az Ég, ott nem fukarkodik a sikerélménnyel: csak elhelyezem a virtuális kívánságpolcomon hogy teszem azt ilyen-olyan farmering és lám, pár nap múlva már ki is rángatom a sorból. Egész jól működik a könyvek esetében is: fenntarthatósági és pénzügyi szempontból is egy ideje csak könyvtárba járok, de egész jól "leküldik" számomra a legújabb, hőn áhított kortárs irodalmat is, viszonylag up-to-date tudok maradni így is. Meghallgattak az eddigi karrierem kapcsán is: semmi más nem érdekelt, csak hogy jogi doktorként, elvégezve egy művészeti iskolát egy magazinnál legyek divatszerkesztő - és lám, sikerült. Álommeló, álomélet, pedig nem sokan hittek bennem!
Magánélet? Ott azért vegyes a siker... évekig voltam egyedül, próbálkoztam, próbálkoztam, de valahogy Istennek sem akartak küldeni senkit sem. Valószínűleg nagyon összetett kívánságom volt, cizellált és kifejezetten ellentmondásos részletekkel, ennyi idő kellett a megtalálásához... és 80-85%-ban sikerült is, a fennmaradó 15-20 % nehéz, nem kívánt tartalmakkal és váratlan fordulatokkal, bár velem sem lehet egyszerű együttélni. A várvavárt gyereket egyelőre még senki nem csomagolta be és adta postára, pedig annyi mindennel próbálkozom, hogy asszongya ne görcsöljek rá, elengedjem, univerzumra bízzam, stb... mert az olyan kurvára könnyű emberek!
Persze nyilván ezekből is látszik, hogy mi itt a lényeg - minél inkább el tudod engedni érzelmileg, annál könnyebb helyetted intézkedniük. De persze dolgoznod is kell érte, mert nem úgy van az, hogy hátradőlsz otthon a fotelben, szőrös lábadat felteszed az asztalra és izzítod a Netflixet egy doboz fagylalt társaságában, hogy majd akkor biztos csönget a nagy Ő. Kurva keményen, de évek hosszú sora alatt fokozatosan leépített "rágörcsöléssel" próbálkoztam a Tinderen meg a többi társkereső faszságon, az elcseszett randik sok kínos és utólag már vicces történetet, hatalmas önismeretet és azt a pasit adták, akivel együtt élek immáron négy és fél éve. Az álommunkámért pedig rohadtul megdolgoztam, talán még soha semmit nem akartam annyira, igazából soha semmit nem éreztem magaménak sem annyira... (ebből szép nyerni majd, Kedves Kiégés!)
Számon szoktam tartani, épp mik csücsülnek a "kívánság-polcomon": meghányom-vetem, mennyire sikerült az elengedés, csattan az ostor keményen (mert az "segít"), ha nem annyira; van olyan, amiről tudok beszélni és vannak azok, amiknél még én is elképedek, hogy hogy is gondolhatom ezt, hogy merészelem... de maradnak, mert muszáj. Mert CSAK.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése