A héten találkoztam egy volt szakmabelivel, aki még mindig aktívan stylistkodik. Nem véletlen, hogy én szándékosan kerülöm ezeket a találkozásokat... Amellett, hogy mosolyt és könnyedséget erőltetve magamra a nagyon menőnek hangzó "sabbaticalt" szoktam kinyögni státusz meghatározásként, rögtön elterelem a szót, nehogy sírásban törjek ki pár belekérdezést követően. Hiszen mit tudok mondani, mit csinálok? Gyógyulok? Változok? Fejlődök? Vagy legalább annyit tudnék mondani, hogy családot alapítok... Sokszor érzem a közösség hiányát, hogy nincs közegem. Úgy, ahogy eddig volt. Oké, ott is kívülálló voltam, de a közös munka, a közös megpróbáltatások azért kovácsolnak rendesen - volt egy úgynevezett hovatartozás érzetem. Ezek hiányában talajomat vesztve keresgélem, hova az Istenbe is tartozom igazán, ki is vagyok Én?
Vagyok, létezem. Elnyomott hanggal/hangokkal a fejemben. Nagyon ritkán hallom őt/őket, talán csak ilyenkor, írás közben, amikor koncentráltan, instant befelé figyelek - mégis mi a fene van velem, hogyan is vagyok, mit is érzek. Napközben a nyomasztó egyedülléttől sorozatokba, háttérzajokba vagy könyvekbe menekülök, feladatokba, amiktől egy pár percre, órára azt érezhetem, hogy értelmes életet élek épp.
A hangok... Az értelmes, az előremutató, az aki a célt, a távlatokat megfogalmazza, az a hang most hiányzik, gondolom épp keresi mondandóját. Ha nagyon összeszedem magam, előjön, vezet picit, de egyelőre céltalan és inkább némaságba burkolózik. A legrosszabb, akinek hosszú évek terápiája alatt lett arca és neve is - ő még mindig élethosszig tartó szabadságát tölti, miután felmentettük szolgálatai alól... A legtöbbször most csend honol a fejemben, a rossz gondolatok zsigerből, a csendből keletkeznek, váratlanul csapnak most le, anélkül, hogy "bárkit" hallanék. Máskor, ha épp jó, akkor tényleg csak létezem, tényleg csak vagyok, minden, így hangok nélkül. És ez megrémít, mármint a csend... mindig arra gondolok, hogy ez vajon normális?
Egyébként kurva unalmas ebben az állapotban lenni, én magam előtt is unom már, itt is szar ha nem tudok nagyon másról nyilatkozni, bár ugye ez maga a kurva kiégés és ez egy kiégésről szóló napló... Kiégve lenni nemcsak játék és mese... hanem egy rohadt nagy amplitúdón ülve nézed - leginkább tétlenül - épp hova visz, Szomorúfalvára, Szorongásvárosba, Kétségkertbe vagy Közönyközségbe és attól, hogy nem nálad van a kontroll, csak még szarabbul leszel.
U.I.: Lehet az sem tesz jót, hogy a gyászról olvasok egy könyvet - bár az író a férjét veszítette el és azt dolgozta fel a regényben, de gondoltam hátha lehet párhuzamot vonni azzal, amit én vesztettem - munkát, életkedvet, karriert - és segít annak a meggyászolásában. Tény, hogy jobban még nem lettem!
U.U.I.: Nagyon bírom Drew Barrymoret, arcpirítóan, le a kalappal szinten őszinte a műsorában saját nyomoraival, szorongásaival kapcsolatban. Sokat bólogatok, ráismerek én is, aztán persze juszt se tudom máshogy csinálni én sem!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése