Ma egy hete hogy történt ami történt... Ijesztően tompa vagyok, nulla érzelem. Az összeroppantani képes gondolatok úgy suhannak tova, mintha üldöznék őket - talán így is van. Még ijesztőbb, hogy a fásultság nemhogy csökkenne, inkább csak egyre dagad, átitat lassan mindent. Ma hallottam egy mondatot, hogy nem emlékszem, milyen nélküle az élet. Egy hete élek úgy, hogy nincs anyukám. Alig ér el... olyan, mintha eltörtem, elromoltam volna.
Nézem a sorozataimat, árultam ma ruháimat gardróbvásáron, néha még főzni is mintha lenne hajlandóságom, de belül geci nagy, tompa üresség. Lehet, hogy úgy kezdődik majd a második fázis, hogy megunom ezt a kurva nagy ürességet... utoljára akkor voltam ilyen, amikor ittam, de ehhez most alkohol sem kell. Nem érzek, nem fáj. Rohadt bizarr, olyan, mintha egy robot lennék.
Szoktam húzni angyalkártyákat. Magamnak is, másoknak is, barátoknak és mindenkinek, aki kéri. Megdöbbentően aktuálisak és "betalálóak" tudnak lenni, azt hiszem féltem is tőlük nagyon, mit fognak most üzenni. "Átalakulás", "Őrangyal" és "Megbocsátás és megértés"... fuck...
Félek érezni. Félek attól, ami jön. A tömény lelkiismeretfurdalás, az önvád, hogy mi tehetünk róla, hogy a mi hibánk, ha máshogy döntünk, ha lépünk... Nemcsak én fogom magamat elítélni, de mindenki más is így gondolja majd. Az angyalok már tudják... a poklok pokla jön... fasza lesz.
U.I.: Vidám kis blog, nem igaz? Eddig sem volt piskóta, de ez most? Sajnálom, az élet írja ezt a kurva forgatókönyvet is... az pedig nem válogat épp az eszközökben, hogy szedjen ki még egy rétegnyi talajt a lábam alól. De innen szép majd a felállás. Egyszer.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése