Nem ma

Mivel a pszichológusomtól megkaptam a "teljes tagadásban vagyok" megjegyzést, rákerestem a gyász szakaszaira. Nagy általánosságban 5 szakaszt különböztetnek meg, én pedig masszívan az elsőben - a tagadásban - vagyok. 

"Az első reakció egy szeretett személy halálhírére - különösen, ha hirtelen történésről van szó - általában a sokk. Szinte fel sem tudjuk fogni, hogy ő már nincs többé. Hirtelen még túl fájdalmas szembesülnünk a szeretett személy hiányával és annak következményeivel, mintegy védőfalat vonunk magunk köré. Majd lassan, miután összeszedtük tartalékainkat, óvatosan kimerészkedünk a fal mögül és és elindulunk a feldolgozás útján."

Azt mondanám így friss tapasztalóként, hogy ez valami isteni kényelmes állapot: a bevaleriánozott énemhez hasonlítanám, mert körülbelül ennyi tapasztalatom van nyugtatókkal. Szívem szerint maradnék ebben: bármi veszélyes gondolat közelít is a központ felé, szorgalmas kis kezek visszaterelgetik, néha visszalökik a faltól hogy na szépen kérem nincs itt semmi látnivaló, el lelet innen tűnni! Tényleg szinte látom, ahogy emlékek, ráeszmélések pattannak vissza dolguk végezetlenül, mielőbb bármi nagyobb kárt okoznának. Ha lesz gyerekem, nem lesz nagymamája? Nem tudom többet semmi piszlicsáré dologgal felhívni? Akkor tényleg nem látom többet? Gyakorlatilag átsuhannak a fejemen, meditálókat megszégyenítő sebességgel anélkül, hogy felfognám a mondatok súlyát. 

A cikk egyébként nagyon szép hasonlattal él a gyászfeldolgozással kapcsolatban, a folyamatot egy képzeletbeli folyóparton képzeli el lefolytatni... ahogy olvasom persze írtó békésnek képzelem a helyet. A valóságban viszont kurvára nem lesz az, valószerűtlen cunamik(!) és viharok tombolnak majd, egész halgenerációk pusztulnak el a szennyezéstől és gecire senki, de én biztosan nem szeretnék majd a partján elmélkedni egy padon ülve... Szóval egyelőre köszönöm szépen a természetnek, a tudatalattimnak, a lélek milyenségének hogy kapok időt erre felkészülni, hogy most még pihenhetek, hogy most tompaság van, búra van, ahová nem jut be az igazi, a mélységes, a szívettépő fájdalom... majd egyszer. De nem ma!