Verítékezés, légszomj, tüdőfájdalom, izomfáradtság - szokásos csoportos élményeim a Life1 nevű becses intézményben... A spinning alatti sűrű órára pillantások és két "meghalás" közötti rövid szünetekben elgondolkoztam, melyik telik inkább kínok között: ez ahol épp vagyok vagy egy székrekedéses wc látogatás, aranyérrel megspékelve... persze ez utóbbi geciszar és nyilván rosszabb, de voltak röpke töredék másodpercek, amikor nem arra fogadtam volna. Mit is mondhatnék, egy lusta szar voltam az elmúlt két hétben...
Napok óta azt veszem észre magamon, hogy mintha jobban lennék. Persze megvannak a fos dolgok, amiket még fel kell dolgoznom, de mintha körvonalazódna pár célféleség és egyfajta erő, hogy azokat elérem majd egyszer. Klisékben elmagyarázva mintha fény gyúlt volna az alagút végén, legalábbis kiégés szempontból... Még nem tudom, hogy jó irány-e, kibaszott sokat kell érte dolgozni és komfortzónámon kívüli lépések sorával jár, de érted, legalább van valami a legalább másfél éve tartó teljes és totális sötétség után. Lehet hogy elrugaszkodott meg jézusom hogy képzeled de most komolyan, de az előző karrieremre is ezt kaptam sokaktól - igen messziről indultam ott is, nulla hátszéllel és tényleg de tényleg megdolgoztam érte. Majd ha olyanom lesz és lesz is mit, elmesélem, de nem ma. Csak egy érzetet akartam elkapni és átadni, ami feltűnt, hogy nem úgy vagyok, mint mondjuk három-négy hónapja... spiri kifejezéssel máshogy rezgek. Remélem, hogy ez valamiféle gyógyulás útján való elindulást jelez, nagyon hálás tudnék lenni érte, mert már rendkívüli módon unom ezt a kiégős nihilt!
Közben kitűztük anyukám temetésének időpontját. Testen túli élmény még beszélni vagy írni is róla, még mindig olyan, mintha csak egy fotózást szerveznék, ahova ugye kell helyszín, stáb, modellek, kellékek, kiegészítők; ügyelni kell hogy minden résztvevő tudjon róla és ugyanabban az időpontban és helyen meg is jelenjen; hogy minden kellék ott legyen időre, aminek ott kell lennie; hogy mindenkinek szóljunk akinek csak szólni kell és igazából jó, hogy annyi mindent kell elintézni hogy bele sem tudsz gondolni hogy miért is történik mindez. Amikor például átnyújtod a réztáblát a vésőnek, hogy igen, ezt a nevet kéne még beszorítani a másik kettő közé, picit feldereng hogy kinek a nevét mondod, de el is suhan a rossz érzés, ahogy jött. Nem, mi nem fehér rózsát szeretnénk - mindegy mi a hagyomány - hanem sárgát, mert az volt a kedvence... ekkor is inkább az enyhe lázadás felett érzett izgalom éri el a szívem, nem a tény, hogy kinek és miért is lesz a sok virág. Ez az egész a temetés napján fog arculcsapni de kurvára, a biztonságos, jóságos első szakaszból garantáltan átcsúszok majd a másodikba egy röpke két óra leforgása alatt...
És csak hogy meglegyen a heti trash adag is - végre ma feltették a legújabb Love is blind évad reunion részét, amit a legjobban várok mindig. És nem szégyellem, hogy felsikkantottam örömömben! És legalább volt mire takarítanom! Ámen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése