Csengettek!

A gyász második fázisa: 

"A fal mögül kilépve talán ez a legelső érzés, amivel találkozunk. A veszteség tudatossá válása sokszor óriási indulatokat vált ki, tehetetlennek, elveszettnek érezhetjük magunkat. Sokan dühösek lesznek a környezetükre, az elvesztett személyre, vagy akár saját magukra is, amiért képtelenek voltak megakadályozni a történést. Érdemes hát elidőznünk ennél az érzésnél is – eldugni, magunk felé fordítani nem érdemes. A harag megélése fontos! Úgy is mondhatnánk, hogy így kerül kezünkbe a varázsköpeny, amit magunkra öltve képessé válunk a lehetetlenre: a fájdalommal való megbirkózásra."

Még nem tartok itt, de a védőfal határozottan repedezik... hisztérikus, hirtelen jött sírások - érzések nélkül - , mellkasszorító órák és napok, indokolatlan felhördülések és végtelenül bunkó megjegyzések, türelmetlenség, tanácstalanság és szorongás. Düh még a látóhatáron sincs, bár azt tudom a legnehezebben megélni, erre a terápia alatt is rájöttem - egy a környezete által ennyire türelmesnek kikiáltott embertől a lehető legidegenebb érzés, hogy méltatlankodjon, hogy felszólaljon valami ellen, ami neki nem tetszik... a düh pedig szinte szitok vagy tiltott szó, azt nekünk, "ilyeneknek" végképp nem szabad éreznünk, pláne kinyilvánítanunk! Úgyhogy ha most egy ótvar fasz vagyok, azt tekinthetjük jó jelnek és a gyógyulás útjának, több szempontból is... csak legyen elég türelem a környezetemben, leginkább a pasimban. 

Elalvás előtt este gondolkoztam azon, hogyan lehet - általánosságban - elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a megmásíthatatlanba... Életemben lehet több ilyen is lesz és egyelőre rettegéssel és tagadással vegyesen negligálom azt, hogy nekem ezzel majd igenis foglalkoznom kell. Beletörődni életem folyásába és arra koncentrálni, hogy abból hozzuk ki a legtöbbet ami adatik... ez a legnagyobb és egyben legnehezebb művészet, a receptre pedig még nem találtam rá. Csak a jól ismert halogatás és homokba dugott fej, ami ilyenkor és persze hosszútávon is a legrosszabb taktika. Hisz ez az egy életünk van - ebben a testben legalábbis - és kibaszott rövid, bármikor egy csettintéssel vége is lehet és mennyi álom, mennyi vágy ragadhat bent! Sokat segítene mindnyájunknak, ha teszem azt életünk felénél egyszercsak becsöngetne kiskori, 8-10 éves énünk és számonkérné tőlünk közös álmainkat. No mesélj csak, mire és hova jutottál azzal, hogy cirkuszban akartunk fellépni; hogy meg akartuk találni Attila sírját; hogy világhírű színésznők akartunk lenni minimum egy Oscar-díjjal; hogy felnőve szép ruhákban, kalapban, elegáns cigarettával a kezünkben akartunk vonulni az utcán, otthon pedig házvezetőnőnek dirigálni mert ugye nekünk derogál a házimunka; egyszerűen csak szépek, okosak és gazdagok akartunk lenni; ruhákkal foglalkozni; nyomot hagyni a világban és közben a világ összes jó könyvét kiolvasni. Mit csináltál azzal a 35-40 évvel, amit eddig kaptunk? Tudok-e rád büszke lenni, tudtál-e rám és álmaimra szeretettel vigyázni és szinte gyermekedként óvni-szeretni? Meg tudtál-e védeni a világtól és önmagadtól, legnagyobb és legtartósabb faszságaidtól? Csináltál-e bármit örömmel, gyermeki lelkesedéssel, valósítottál-e meg bármit abból, ami minket gyermekként éltetett, pezsgetett, amiért éltünk-haltunk, amik Mi magunk voltunk? Na? Megnémultál?