Morzsák

Holnap lesz egy hónapja, hogy meghalt az anyukám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat gondolok rá. A vele kapcsolatos emlékek, foszlányok jönnek és tovasuhannak, ha meg is állnak, flippergolyóként pattannak is tovább, vissza a "sztrádára". A védekezésre felhúzott magas falak működnek, nem sok minden hatolhat át - vannak azonban kivételek. Ilyen például az első, Halottak napjára felstócozott mécsesek látványa a Lidlben, ahol az előbb jártam. Agyam óvatlanul nyitva hagyta a falon lévő kiskaput, pillanatok alatt sírásban törtem ki és azt se tudtam, hol vagyok, miért mentem, mit kellene venni. 

A napjaim furcsán, homályosan telnek, néha nem tudom, mit csináltam aznap, nem tudok órákkal elszámolni, nem emlékszem, hogy bevettem-e a gyógyszerem, hogy milyen egészségesen enni, hogy volt olyanom, hogy arcápolási rutin, vagy olyan, hogy napi rutin, élet rutin. Gondoltam, hogy ez az első "hónapforduló" pont jó lesz arra, hogy picit összeszedjem magam, ha más nem is, legalább pár órára egy nap - ha nem megy máshogy, enyhe fenékbillentős kényszerrel. 

Új, eddig stressznek nem kitett gerincrészeket vontam be tudat alatt a lelki folyamataimba, tegnap egy sima hasprést sem tudtam megcsinálni, olyan fájdalmaim voltak a háti szakaszon. Ezért is köszönöm az októberi időjárásnak a folyamatos esőt, ami a mai jóga órától távol tartott minden más vendéget és hirtelen csak rám és bajaimra fókuszáló személyi edzéssé tudott átalakulni... A háti gerincszakaszom és én is csak hálásak tudunk lenni, ma már meg tudok mozdulni az órának és egy gyulladáscsökkentőnek köszönhetően. 

Dízel, a műhelymacska két hét lakályos raboskodás után már kedd óta újra a Népszigeten "hesszel", kémeim szerint ma még hekket is kapott, mert hát ugye neki nehéz, meg szegény. Az újpesti menhelynek hála pedig a héten pöttöm, pár hetes kismacskákat volt szerencsém pesztrálni, olvadozva tisztogattam a rájuk ragadt kajamaradékot és szemem sem rebbent, amikor az egyik leszart engem, a pulcsimat és a tesója fejét is, mindezt egy lendületből. Az élet geci, de geci nehéz sokszor, de semmi sem vidít fel jobban, mint a macskák látványa és társasága. 

Az írótanfolyam újra a jól ismert kreatív mélységekbe és magasságokba "repít", a szokásos kétségek gyötörnek, de örömmel konstatálom, hogy a mélység nem olyan mély, az ott töltött idő pedig nem olyan hosszú, mint régen. Igyekszem örömből, "just for fun", meg l'art pour l'art, szóval eddig ismeretlen szemszögek felől közelíteni, ami talán egy kreatív embernek a legnagyobb kihívás - vagy inkább azt mondhatnám, nekem bizonyosan. Elindulnak a szokásos szabotáló mondatok a fejemben, de arra gondolván, hogy a legrosszabbon már túl vagyok ebben az évben és különben is, kurva unalmas hogy még mindig itt tartok alapon egész hamar el tudom vágni őket. Pont arra gondoltam egyik nap, hogy eddigi életem csak kétségekkel volt tele... mi lenne, ha most megpróbálnám az ellenkezőjét? Hova juthattam volna, ha már mondjuk 10-15 éve így teszek? Ha pedig mégsem jön be, még mindig visszatérhetek a jó öreg szorongáshoz meg önbizalomhiányhoz. 

U.I.: Ide jó jönne valami vicces... de most nincs olyan a tarsolyomban.