Rántott hús sütés közben - bizony új szelek fújnak a konyhámban - eszembe jutottak anyukám szavai, amik minden karácsonyi vagy húsvéti ebéd készítésekor elhangzottak otthon: "A gáz sem a régi már, alig sül a hús, ilyenkor ünnepekkor alig van ereje..."
Összegyűjtöttem hát a mi kis családunk aforizmáit, amik nélkül nem múlhatott el családi ebéd és ünnep. Szereplői közül négyen már nem élnek, bár édesapám nem nagyon szólt, inkább krákogott, szótlanul bezabált majd elment szépen aludni egyet, vendégség ide vagy oda. A mondatok mellé pedig majd képzelj el egy tökéletes és persze hagyományos magyar ünnepi menüsort: aranylóan gyöngyöző húslevest grízgaluskával; rántott húst (később rántott gombát és karfiolt is a lázadó, renegát vega unoka miatt) házi sült krumplival, uborkasalátával és persze a desszerteket... Hát igen, a desszertek... Ha nagy ünnep volt vagy épp a nagymamámnak olyanja volt, a világ legfinomabb csokoládétortája, amit egészen pici koromban még megspékelt cukorral kikevert tojásfehérje girlandokkal. Almáspite, aminél finomabbat még életemben nem ettem és anyukám az utolsó pár évben folyamatosan kísérletezett, hogy reprodukálja a receptjét - sajnos eredménytelenül. És végezetül a hosszú évtizedeken át futó, örök és győztes nélküli megmérettetés, a nagymamám vs anyukám vs nagynéném hármasa között állandósult verseny, hogy asszongya ki süti a legjobb sajtos sós rudat. Nálam anyukám és nagymamám volt a befutó, egész egyszerűen azért, mert ki nem állhattam, hogy nagynéném az övéit vastagon megszórja köménymaggal... hát látott már a világ ilyen szörnyűséget?
Na, most hogy előkészítettük az ízlelőbimbóinkat, szinte érzed a levesből felcsapó, melengető gőzt az arcodon, jöhet az "ambient" megteremtése:
✓ Kezdjük rögtön a 14 éves koromtól - mikortól eme húsevő család lázadója lettem - évente kétszer-háromszor elhangzó "Még mindig nem eszel húst?" kérdéssel... Nem unták és csak nem unták, talán harminc is elmúltam, mire mindenki feladta, sőt alábbhagytak a kínálgatós poénokkal is.
✓ Nagymamámnak volt egy szertartása, amivel felkínálta a fogásokat: mindegyik előtt elmondta, hogy most épp mi, hogyan és miért nem sikerült úgy, ahogy kellett volna és hát nem lett finom na... a grízgaluska elmegy (ekkor minden alkalommal elhangzott a grízgaluska receptje is, kihangsúlyozva a trükköket amikkel tökéletes lehetne), a liszt sem a régi (emitt pedig a régen még a rétesliszt is jó volt, bezzeg most, ebből már nem lehet rétest nyújtani kezdetű szólam), a tojások pedig egyre kisebbek, többet kell már használni a rántáshoz és a piskótához... Mi bólogattunk, de cáfoltunk is, szóban és tettekben.
✓ Külön hagyománya volt annak is, ahogy a három asszonyság körbeugrálta a férfiakat. A nagynéném férje volt például az egyetlen, aki a sültebb krumplikat megehette - jaj hát mert ő azt szereti - ezért volt hogy a mi tányérjainkból is összevadászták azokat számára; a leveses tányérja elő volt melegítve - csak forrón eszi meg a drága, sok-sok borssal; kis szelet citrom mindig kikészítve várta, mert ő azt facsart a rántott húsra - tudod mint az előkelő urak a borjúbécsire; a rohadt kömény pedig miatta került a sajtos rudacskákra. Apám miatt sosem volt szárnyas az asztalon, a bátyám számára pedig mindig félretették a kisebb rántott húsokat, mert ő nem szerette, ha egyszerre sok étel van a tányérján. De ki kapta mindig a piszkát, hogy nem eszi már meg azt a kurva rántott húst, hogy néz ez már ki és meddig tart még ez a bolondság mikor tér észhez? Hát én!
✓ Alapvetően nem volt nagy alkoholizálás az ebédeken, de apám halála után kicsit azért felbátorodtak a népek: ebéd közben a jóféle minőségi (termelői) vörös fogyogatott a petpalackból, ebéd után pedig szisszent a sör, kotyogni kezdett a kávé. Ezzel együtt a hangulat is egyre fokozódott: a disznóviccek szaporodtak - nagymamám tettetett prűdériájával egyetemben; a rosseb egye meg a szitokszavak netovábbjaként hagyta el drága nagyim száját egyre több árukapcsolásban; nagynéném pedig valamilyen sztori kapcsán mindig kilyukadt oda, hogy kimondhassa a nuna és puna szavakat, amiktől én majd a föld alá süllyedtem szégyenemben.
✓ Nem tudom ki volt, de valahogy minden ebédkor volt szó a ronda zsidó lányról... nagyon sokáig nem tudtam, mi az, hogy zsidó de nagymamám tolmácsolásában egyet jelentett számomra azzal, hogy csúnya. Ekkor mindig megörültem, hogy én nem vagyok az.
✓ Az étkezés általában összekapcsolódott a megszégyenítésemmel, tehát állandó téma volt az alkatom (miért vagyok épp kövér, sovány, rövid hajú, hosszú hajú), a ruhatáram (még harminc évesen is megkaptam, hol vannak a cuki pasztell ruhácskáim, amiket 5 évesen még hajlandó voltam felvenni), a magánéletem (mikor akarok már férjhez menni) és hogy ki a legújabb, nagyim által kiszemelt pasijelölt a számomra (politikus, ügyvéd, valaki a tévéből vagy az újságból - mindegy csak jómódú legyen).
Kamasz és fiatal felnőttkoromban a fenébe kívántam ezeket az ebédeket és alig vártam, hogy a desszert után elhagyhassam az étkezőasztalt és befeküdhessek a nappaliba, emészteni és elbújni a további macerák elől. Most viszont semmi másra nem vágynék, minthogy csendben ott ülhessek közöttük megint az asztalnál, végignézhessem az ismerős forgatókönyveket és végigehessem még egyszer az egész menüsort, az aranyló húslevestől a világ legtöményebb csokitortájáig. Ha azon múlna, még a kurva rántott húst is megenném, mert a nagymamámé volt abból is a legfinomabb, "evör"!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése