Haladék

Halottak Napja, rég nem látott temetők, a templom ahova két hét múlva valami egészen másért megyünk majd, gyertyagyújtás, nosztalgia, család... az elmúlt pár nap címszavakban. A templom előtt várva a bátyámra megcsapott az egész temetés dolog és elindult a keserves sírás, hogy én nem akarok oda visszamenni két hét múlva, nem akarom azt a szertartást, az embereket akik azért lesznek ott mert anyukámmal az történt ami, nem akarom hogy osztozzanak a fájdalmunkban mert az azt jelenti hogy fáj, hogy ennyi ember kell körénk mert ennyire fáj. Az elkerülhetetlen jön, akármit is teszel és nincs menekvés előle. Át fogod érezni, pofán fog vágni, le fog taglózni és nincs hova bújni előle - mint régen, gyerekkoromban az asztal alá. Most már felnőtt vagy, most már ott kell majd állni, nem mondhatod le, nem halaszthatod el, mindenki tudni és látni fogja, mi van belül... De most még van két jóságos hetem, van két hét haladékom. Addig lehet más bajokkal, más szorongásokkal, más örömökkel foglalkozni, mert utána nem nagyon lesz hely, a gyász ki fog szorítani minden mást. Tudom. Emlékszem.