Védőháló

Anyukám temetésén állva azt éreztem, hogy az a zsigeri, az az elemi, amihez mindig nyúltam életem minden pillanatában születésem óta, a védőhálóm, az nincs többé. Hogy egyedül, pőrén, védelem nélkül állok a világgal szemben, most már én jövök, magamra kell vigyáznom, nincs mese. Ha kérdeznéd, hát ilyen igazán felnőttnek lenni, szülők nélkül létezni. Minden nap adódik legalább tíz dolog, amivel felhívnám, amit megosztanék, amit elpanaszolnék, amit kiventillálnék, amit megkérdeznék, amiben tanácsot kérnék... de nincs kitől, kinek. Megmutattam volna a virágdíszeket, a koszorút, ami a kedvencéből készült, hogy milyen de milyen szép lett... azt a sok különböző embert, akik csak miatta gyűltek össze a templomban... a műszőrme bundáját, amit mindig ajánlgatott, de mindig leszavaztam, de most úgy éreztem, azt kell viselnem. Elújságoltam volna, hogy találkoztunk - harminc év után - egyik unokatesónkkal, aki ennyi év kihagyás után is szó nélkül eljött, nagyon messziről. Együtt bosszankodtunk volna a papon, aki képes volt elkésni egy temetésről... a nagynéném férjén, aki úgy viselkedett hetvenéves létére, mint egy három éves. Együtt örültünk volna a barátaimnak, akik mind ott voltak és jelenlétükkel támogattak... annak, hogy a bátyámmal ezt az egészet közösen végigcsináltuk és még annyi mindent fogunk, érte, miatta, magunkért, értünk. 

Hát ilyen az élet szülők nélkül. Most már én vigyázok saját magamra, a bennem élő gyerekre. Azt hiszem, ideje volt!