Jó pár éve könnyen kapható vagyok sírásra, úgy is mondhatnám, szinte bármitől el tudom magam sírni. Egy nagy szakítás óta pedig arra is rájöttem, nincs mit szégyellni a síráson, nekem aztán mindegy, hol jön rám - busz, villamos, Lidl, utca, bevásárlóközpont - a sírás természetes és ha jönni akar, hadd jöjjön! Én lettem akkor a bkv-n síró lány... ebből a szégyenérzet teljes hiánya máig megmaradt. Ez van, basszátok meg, vannak érzéseim, néha túl sok, igazából Nektek kínos, nem nekem. Mivel az elmúlt napokban rendkívül gyakran rámjött, hevenyészett listába fogtam, mégis mitől tudom magam elbőgni:
- A megmagyarázhatatlan, a mentőautó. Pontosabban, ha szirénázó mentőautót látok, aminek a forgalomban mindenki utat enged, mindent elkövet hogy az haladni tudjon és életet mentsen, na az kérem nekem vörös posztó, tuti bőgés. Az emberi összefogás ugye...
- Ugyanezen okból ha bármilyen katasztrófa, baleset, baj és jönnek a mentőkutyák, keresőcsapatok és állataik, na hát attól is készen vagyok. Pláne ha találnak valakit...
- Elkóborolt állatok, azaz első találkozásaik újra a gazdival... brrrr...
- Azt hiszem nem is aprózom el, az összes - nem hazudok - az összes állatos videó, ahol bármilyen icipici bajban is van bármilyen állat. Ha emberi mulasztás vagy szándékos bántalmazás az oka, kétszeresen is bőgök. A két rémálmom - amit ha leírok ide itt is kísérteni fog - a kibaszott fogyasztói társadalom miatt elpusztított esőerdők miatt hontalanul maradt orángutánokról, meg a tömeges húsipar miatt az anyjuktól elszakított pici állatok kétségbeesett sírásáról készült videók. Ezekből két másodperc is elég, hogy soha többet ne tudjam őket elfelejteni és napokig még aludni se nagyon....
- Egyszer nagyon távolról, de láttam egy delfin uszonyát... tehát én úgy vettem, láttam egy delfint. 10 percig félrevonulva bőgtem.
- Bármilyen film, amiben állat hal meg. Kedves filmgyártók, kérlek hagyjátok már abba ezeknek a filmeknek a gyártását!!!
- Kórházas sorozatok, giccses családi életről szóló sorozatok. Előbbire aktuális példa a New Amsterdam, utóbbira pedig a the Parenthood.
- Ha belegondolok én barom nagy ritkán, hogy az én édes drága macskám nem halhatatlan. Kedves Gazdik, ebbe soha ne gondoljatok bele!
- Vannak emlékezetes sírós könyvek is: Péterfy-Novák Éva Egyasszony-ja és Galgóczi Dóra Válaszok háza például ilyen.
- Ha sikerül szép csendben, nyugiban belegondolnom életem (elég sok) aspektusába, így vagy úgy: a gyerekkoromba, a gyermektelenségembe, a kiégésembe, anyukám halálába, a kibaszott bizonytalan jövőmbe, hogy letettem nyolc éve az alkoholt, hogy hova jutottam már de még mennyi van hátra a terápiából, az öregedésbe, a magányba amibe sokszor űzöm magam, a korlátokba amiket magamnak állítok, az önbizalomhiányomba, az évekbe amik már nem jönnek vissza...
- Ha eljutok egy olyan helyre a világban, ahova nagyon régóta készültem és vágytam. Legutóbb ez a pisai torony lábánál volt.
- Ha szembesülök fizikai korlátaimmal - lásd többszörösen sérült boka vagy gerincproblémák. Mivel állítólag ezeken a helyeken tároljuk a traumáinkat, nem is csoda.
Ezt a listát elnézve nem is értem, hogyhogy nem bőgök épp?! Talán csak azért, mert ma már három másik alkalommal bizony eltört a mécses, és még nincs vége a napnak!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése