Tegnap elestem. Mit estem, zanyáltam, elhasaltam, elterültem, orra buktam, zakóztam, eltaccsoltam és hasra estem. Régi hagyományunk ez a bal bokámmal, amit minden évben szeret legalább egyszer megünnepelni, emlékezni és emlékeztetni az elsőre. Akkor, 13 évesen egy esti bújócskázás végződött másnap gipsszel és azzal, hogy az épphogy elkezdődött iskolai kosárkarrieremnek rögvest be is fellegzett.
A tegnapit a Corvin sétány térfigyelő kamerái bizonyára rögzítették és maguk sem hitték el - egy mindösszesen kettő centis szintkülönbség elég volt, hogy több métert repüljek előre, a boka aláforduljon hangzatos reccsenés kíséretében, a végén pedig az edzőcuccommal teli hátizsákom előrelendülve fejbe is kólintson. Most hogy végiggondolom, simán lehetnék minőségellenőr - ha én nem botlok el a frissen elkészült térkövezett placcon, akkor az átadás-átvétel megtörténhet.
Az első ijedtség, a sírás, aztán "az anyukámat már nem tudom felhívni emiatt" sírás után, amiket lefojtottam két kocka cukormentes vigaszcsokival és hazasántikáltam, átgondoltam, hány nyilvános helyet és abszurd szituációt választott már a bal bokám, hogy emlékeztessen: az emberi test igenis törékeny műszer, érdemes rá odafigyelni.
A második gipszemhez egy step pados órát szemelt ki, körülbelül 15-20 ember hallotta a jellegzetes reccsenést, az óra félbeszakadt, a bokám pedig megkapta a kiérdemelt 15 perc hírnevet. De estünk el együtt futás közben is a Margitszigeten, ott mondjuk leckét kaptam emberségből is, egy futó sem gondolta úgy, hogy megszakítaná edzésprogramját egy földön fekvő sérült kedvéért - sőt az első még át is ugrott rajtam és tovasuhant. Volt, hogy egy 10 modelles, 3 napos fotózás előtt a taxiból kiszállva hívtuk fel magunkra a figyelmet és csináltuk végig fájdalommal az egész napot. Pár éve az Örs vezér téri IKEA főbejárata is emlékezetes hellyé vált, egyszerűen csak be akartam menni az ajtón... Eredmény? Egy több napos munka megint ment a kukába! De az, amiből máig csak pár kép van meg, de mindig hahotázva emlékezem meg róla, Mádon esett meg, a szokásos évi kétnapos elhajlás első estéjén, talán 9 welcome pálinka és megfelelő kísérői után. Cigivel a kézben, részegen kúszom a fűben és egy barátnőmet szólogatom, ez egy kép. Fekszem egy ágyon, magasba emelik a lábam és kevésbé részeg barátaim engem körbeállva tanakodnak, mi lelte a bokámat, ez kettő. Másnap pedig oltári macskajajjal, küzdve a folyamatos hányingerrel, szégyenvizit a helyi ismerős dokinál...
Többször megjártam már a János kórház bugyrait miatta, voltam magánklinikán, készült róla röntgen és MR is - nagyjából megtesz mindent, hogy felhívja magára a figyelmet. Fájdalmasan beszűkült mozgástartománya pedig könnyeket tud fakasztani egy-egy jógapózban, csak hogy ott is az önszereteten tudjak merengeni, ha akarok, ha nem.
És hogy mit mond a spiritualitás? Természetesen - rossz szokás vagy sem - mindig lekapom a polcról a "Lelki eredetű betegségek"-et, csak úgy, ijesztgetés vagy megnyugvás gyanánt, ez úgyis csak utólag fog kiderülni. Nézzük mit mond a bokáról: "Egyfajta híd, kötelék köztem és a föld között - a bokákon keresztül áramlik a spirituális energia felülről lefelé, és lentről fölfelé. Véghezviszik az irányváltoztatásokat, következésképpen az általam hozott döntéseket szimbolizálják. Ha félek attól, hogy mi vár rám, ha döntéseimben rugalmatlan vagyok, ha túl gyorsan, meggondolatlanul haladok előre, ha félek egy jelenlegi vagy eljövendő feladattól, felelősségtől, ha úgy érzem, nem vagyok stabil - akkor valószínűleg bokáimban is megfékezem az energia áramlását. Talán új nézőpontokra van szükségem, nyitottabb és rugalmasabb kritériumok szerint kell cselekednem. ... A sérülés milyenségétől és mértékétől függetlenül a balesetet követő mozdulatlan időszak lehetővé teszi számomra, hogy átgondoljam életemnek azt az aspektusát, amelyen változtatnom kell, és elősegíti a rám váró csodálatos átalakulást."
Ámen.
U.I.: Jól vagyok, szerencsésre sikeredett az ez évi botlás, pár nap és kész leszek tesztelni is egy spinninggel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése