Ma anyukám számlájára kellett utalnom, valamiféle tartozást kell még kiegyenlítenünk a bank felé... Bizarr és kiborító élmény volt, tudatosult hogy utoljára utalok ma neki, azaz arra a számlára, ami még pár napig a nevét viseli...
Megrekedtem. Nemcsak az életemben, de a gyászban is - talán még a kettőnek köze is van egymáshoz... Lefojtott érzések, érzelmi központok elől elrejtett történések, sehol egy könnycsepp, sehol egy kiborulás. Egy-egy különös pillanat van csak, amikor leesik, amikor tudatosul, ilyen volt a mai is.
Elkezdtem pakolni a konyháját, csend van, már nincs kábeltv előfizetés, picit hideg is van, minek befűteni nagyon, keresem a logikáját, keresem az ételeket, amiket meg akart főzni, az ízeket amiket ki akart próbálni - fűszerek, tészták, gabonák, lisztek, mutatnám neki, hogy nézd, így logikusabb a szekrény elrendezése, nézd most egy helyen vannak azok amiknek egy helyen kell lenni... Szépen, óvatosan, tisztelettel veszünk el a készleteiből, nem sietünk, csak a lejárati idő sürgethet...
Nemrég láttam egy magyar szem számára bizarr, mégis rendkívül megható és nagyon emberi temetést - a Missoni család temette a "nagymamát"... A koporsója egy egyszerű, kezeletlen fa láda volt, amit a családtagok kívül-belül kifestettek, gyerekek és felnőttek egyaránt. Kedves volt, picit harsány, picit gyermeki és élettel teli... ahogy inkább kéne temetni, nem úgy, ahogy például nálunk szokás!
Szoktam a villamoson, buszon utazva gondolkodni azon, most épp hány olyan ember utazik velem együtt, aki nemrég vesztette el valamelyik szülőjét. Hányan próbálják - legalábbis a közvetlen felszín alatt már levegőért kapkodva - úgy élni az életüket, mintha mi sem történt volna, vagy a jó öreg az élet megy tovább jelmondatot mantrázva... egy tömött 4-es 6-oson egy-két sorstárs kell hogy akadjon, akinek olyan szívesen megfognám a kezét, belenéznék a szemébe és csak annyit mondanék bólogatva, hogy tudom. Én is.
Utánanéztem a statisztikáknak, naponta nem kevesebb mint 150 ezer ember hal meg, ami évente 57 miliót jelent. Befogadhatatlanul nagy számok ezek, azt pedig még kevésbé éri fel ésszel korlátolt emberi agyam, hogy ennél még többen születnek évente... 137 millióan. Az egy külön szomorú adat, hogy ennek az 57 milliónak csak kevesebb mint a fele 70 év feletti, amibe ugye az én édes anyukám is beleesett tavaly... neki sem kellett volna még...
És itt meg is áll a tudomány, bezárultak az érzelmi kapuk, elfogytak a könnyek, nem tudok és nem is akarok ennél többet hozzátenni ahhoz, hogy meghalt anyukám. Nem megy. Még mindig nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése