„Két-megállós” novella: Menetrend

5:55, pont időben, ahogy terveztem. A csendes, hideg lépcsőházban én gyújtok először villanyt, én okozom az első zajokat. Az utcára lépve megcsap a fagy, hideg hetet jósoltak, most épp bejött nekik… Magamban felröhögök, még jó hogy eltalálták, mernének mást mondani… 5:55 és én úton, pedig gyerekként azért tettem le a vágyott zöldséges munkáról, mert megtudtam, hogy hajnalban kezdenek. Tinédzserkoromban pedig pár nap kellett csupán, hogy lemondjak dédelgetett cukrász álmaimról is, hasonló okok miatt. Ki gondolta volna, hogy a bagolyból egyszer pacsirta lesz?

Az utcán egy lélek sincs –a legtöbben épp csak átfordulnak a másik oldalukra - , a város tompán zakatol, most a madaraké a főszerep. Az eltűnőben lévő verebek itt még teli torokból csivitelnek, kihasználják az átmeneti csendet. A vizsgaidőszakokban bezzeg csak szorongást és pánikot okoztatok, az első dallamok magukkal hozták nemcsak a szürkületet de a rettegést is, csak nem lesz idő az utolsó száz oldalra...

Kukásautók szorgoskodnak, pár pislákoló fény már megjelent az ablakokban, a Nemzeti Dohánybolt előtt az első slukkokat szívják. A megállóban alig valaki, persze megint korán értem ide. A para itt is nagy úr, nemcsak a reptéren… Megszokásból átmegyek a túloldalra, lenézek a Dunapartra, átellenben a Parlament. Az épület még sötétbe burkolódzik, csaknem olyan, mint az ott dolgozók lelke. A víz mellett még hidegebb van, itt állva mindig megbánom, hogy nem szeretem a sapkát.

A megállóba szállingóznak az első ismerős arcok… a mindig telefonáló – vajon kivel – , terepmintás nadrágot viselő fazon, aki rendszerint a megállót jelző tábla mögé bújik cigizni… igen, ott már bizonyára nem tilos. A középkorú hölgyek, akik mindig két táskával, rejtélyesen korán indulnak útjukra, talán irodai munka lehet, vagy összemosolygunk majd régi ismerősként a helyi SPAR-ban? A koránkelők és hajnali villamosra várók szubkultúrája ez, sajátos szertartásokkal, színtelen alakokkal és nyomott, kedvetlen hangulatokkal. A szerelvényen ülve még érezni az utolsó pillanatban elnyomott blázok jellegzetes keserűségét, az első kávék utáni kellemetlen leheleteket, van aki lop még pár percet megszakított álmából, más a bőrére száradt csipát dörzsöli le arcáról.

Mégis, örülök hogy itt vagyok velük ma is, a 6:15-ös 19-es villamoson. Mert végre tartozom valahova!