„Két-megállós” novella: Rutin

A fürdőszobai tükör feletti egyik lámpa kiégett, már két hete. Mondtam Lajosnak, de hányszor, hogy cserélje ki! Zsuzsa hosszan nézi magát a félhomályban, ez a hajnali szertartása: csendben felméri az idő okozta károkat, keresi-kutatja egykori önmagát - néma és könnyek nélküli gyász. Felsóhajt és megrázza fejét. Még szerencse, hogy sötétben is fel tudnám tenni a sminkemet! Gyakorlott mozdulatokkal hordja fel az alapozót – már tíz éve a kedvenc márkája - , egy kis spirál, pirosító, rúzzsal nem bajlódik, úgyis lejön. A púdert beteszi a retikülbe, a pirosítóval együtt. Átkeféli hullámos, félhosszú szőke haját. Lassan fel kéne hívnom Klárikát, nagyon őszül a tövem. Majd ebédszünetben! Visszarohan még a hálóba a kardigánért, kikészítve várja az ágy mellett a fotelben. Alvó férjére pillant. Még ha ágyút sütnének el a füle mellett, arra sem ébredne fel! A konyhában felkapja az odakészített nejlonszatyrot és az előszobában begyömöszöli táskájába. Sok éve megfogadta, hogy ő nem lesz „két táskás öreglány” – elegáns hölgyek eggyel járnak. Visszalép valamiért egy pillanatra a fürdőbe, majd veszi cipőjét, kabátját és egy utolsó ellenőrzésre megáll a tükör előtt. Jól áll ez a piros sál a szürke kabáttal – illik a pirosítóhoz. Sóhajt egyet, megremeg a szája széle, odakap a hasához, érzi hogy kezdődik a gyomorfájás. Ennem kellett volna! De közben nyitja az ajtót és elindul a pár percre lévő villamos megállóhoz.

Metsző hideg van, megérkezett a tél. A jeges szél picit enyhít fájdalmán, jólesően szippant a hajnali friss levegőből, lehellete nyomot hagy az időben. A megállóban szerencsére kevesen várnak. Fel-alá kezd járkálni, keresi a helyét, közben figyeli a többieket. Megáll a menetrend előtt, hosszan vizsgálja, pedig már szinte kívülről tudja. Lenéz a kezére, remeg. Megint körbe pillant, kutatja az esetleg rászegeződő tekinteteket. Gyomrába belenyilall a görcs, szíve hevesen kezd verni. Tétován elindul a padok felé, ott épp nincs senki. Leül, táskáját a szomszéd ülésre teszi. Végig nyitva volt, a zacskó legfelül. Megnyugtatóan simítja végig és megint körülnéz a megállóban. Senki nem foglalkozik vele. Jó ez így! Torkában dobogó szívvel gyorsan magához szorítja a zacskót, kinyitja és kortyol egyet az üvegből. Elönti az ismerős, melengető érzés, gyorsan iszik még egyet. A zacskót újra eltünteti a táskában, de a cipzárat továbbra sem húzza be.

Elégedetten pillant fel és tekintete ekkor összeakad az enyémmel. Egy pillanatra lefagy, majd kihúzza magát, megrázza haját és igazít egyet sálján. Miközben továbbra is engem néz, keze matatni kezd retiküljében. Kivesz belőle egy fogkrémes tubust és picit nyom a szájába. Ráérős mozdulatokkal visszateszi a fogkrémet a táskába, majd összehúzza a cipzárat. Megérkezik a villamos, az 5:55-ös 19-es. Felszállunk. Elindult a nap!