Kedvem, idegeim, önbizalmam és úgy nagyjából az életem a béka segge alatt érzi most magát, így megint terelésbe kezdek, mint egy hónapja. Nem magamról, nem úgy és nem most, mert most a tömény szar van, most végletek vannak és csak kétségek, idegen és mégis régről ismerős hangok, amiktől nem látok tisztán, most nem látom a kiutat, most elveszett a hangom, a bizodalmam...
Mesélek inkább a múlt heti Dokumentumfilm Fesztiválról, amiről eddig szégyenszemre nem vettem tudomást, mármint hogy egyáltalán létezik, pedig lehet hogy már többedszerre rendezték meg tőlem öt percre. De most csak felfedeztem végre, így tettünk vele egy próbát. Aztán még egyet és aztán megint még egyet. Többre idő és pénz hiányában nem jutottunk el, de ez a három is már a lelkem része és boldogan üdvözlöm őket idebent. Egyébként is úgy voltam vele, hogy annyi de annyi szar mozifilmet láttam mostanság - legalábbis az az egy negyedévente mindig kihagyhatónak bizonyult utólag - hogy akkor "uccu neki" kipróbálok egy másik műfajt.
Kezdésnek egy egyiptomi filmet választottunk, Az álmok határa címmel. "Dél-Egyiptom egy kis falujában haladó szellemű fiatal lányok csapata egy kizárólag nőkből álló utcaszínházi társulatot alapít. Álmuk, hogy színésznők, táncosok és énekesek lehessenek, miközben váratlan tartalmú, tabukat döntögető fellépéseikkel megdöbbentik, provokálják, felrázzák a hagyományokhoz, szokásokhoz ragaszkodó falubelieket és saját családjukat is. Ahogy az évek folyamán kamasz lányból felnőtt nővé érnek, a saját életükben kell súlyos döntéseket hozniuk – már nem csak a színpadon…" Az egészet könnyes szemmel néztem végig, miközben szégyelltem magam, hogy nekem/nekünk itt mennyi de mennyi lehetőség adott, míg ők kaptak egy vallással átitatott, elnyomó férfihatalmat, mélyszegénységet, kilátástalanságot, a kiugrási esélyük szinte egyenlő a nullával, mégis gyermeki, ifjonti hévvel akarnak valami nagyon mást, amire senki és semmi nem buzdítja őket és sosem láthatták anyáiktól, nagymamáiktól.
Ezt leöblítettük a Zenica felett az ég című bosnyák filmmel: "A bosznia-hercegovinai Zenica, a világ egyik legszennyezettebb városa. A világon Észak-Korea után a második legmagasabb a halálozási arány az indiai tulajdonban lévő kokszoló szűrés nélkül távozó mérgező anyagai miatt. Az emberélet nem számít. Nemcsak a tulajdonos, de a munkások és a hivatal számára is fontosabb, hogy amíg élnek, megéljenek. Amikor az egyetemi professzor, Samir Lemes az élhető jövő érdekében harcolni kezd és egyesíteni igyekszik a város polgárait, a pénz, a hatalom és a politika ugyanolyan mérgező ellenfélnek bizonyul, mint az életüket veszélyeztető szennyezés." Döbbenten és végig tátott szájjal hallgattam, ahogy egy hazánktól nem is messzi városkában masszív, kékes-zöldes-feketés sűrű füst borítja sötétségbe az eget és takarja el a napot Mordor módjára minden áldott nap, ezreket betegít meg a levegő mérgező koncentrációja és senki de senki - egy professzort leszámítva aki előtt leemeltem a kalapomat - nem tesz semmit. Aztán jön a "megmentő" Európai Unió, a svédek és ugyanúgy csak bullshitelnek és csak az számít, hogyan mutatnak a fotókon és a sajtóközleményekben. Beszari, a külföldi befektetőtől rettegő miniszter, a munkájukat féltő de sajnos már megbetegedett helyiek és egy Don Quijotéra, mint egyszemélyes harcosra emlékeztető professzor, szomorúan ismerős, elcsigázott karakterek egy hasonlóan balkáni országból.
A hab a tortán egy kínai doksi volt tegnap késő este, a szinopszisát olvasva csodálkoztunk, hogy egyáltalán eljutott itthon a film a nyilvánosságig. Mert a Tökéletes bizalom a következőkről szól: "A tudás hatalom. Kínában az állam ma többet tud a lakosságról, mint az emberek saját magukról. A megfigyelésnek sokféle módja van: az arcfelismerő rendszer, az elképesztő mennyiségű adat elemzése és egy pontrendszer egyvelege, amelyben a viselkedésed alapján szerezhetsz és veszíthetsz társadalmi kreditet. Ez a rendszer már-már disztópikus paródia lehetne, ha nem lenne már a teljes valóság maga. A filmben két család küzd a megfigyelés hálójában, ebben a digitális börtönben az igazságért. Chen férje ügyvéd, emberi jogi aktivista, akit 2020 óta börtönben tartanak jogi munkája miatt. Azóta éjjel-nappal figyelik Chen életét. Találkozunk azon ritka független újságírók egyikével is, aki az állandó fenyegetettség ellenére bátran feltárja a világ legnagyobb hatalmának gaztetteit. Az első egészestés film a kínai megfigyelő államról, a technológiáról, az (ön)cenzúráról, a hatalommal való visszaélésről, de mindenekfelett az egyre jobban ellenőrzött társadalomban élő bátor emberekről." Nem más ez, mint a tökélyre fejlesztett diktatúra, Kádár legnagyobb álma, Orbán hőn áhított Magyarországa, bár utóbbi sajnálhatja, hogy a pénzt amivel meg lehetne valósítani már szétlopkodták/szétosztogatták és magánvagyonokban, térköves parkokban és stadionokban "csücsül". Egy igen nyugtalanító kérdést tesz fel a nézőknek a film, vajon mi a fontosabb, a szabadságunk vagy a kényelmünk? Ha nagyon de nagyon belegondolunk és -érzünk, annyira nem is egyszerű válaszolni erre a kérdésre. Mindenesetre ezután sem vágyom jobban Kinába és rémülettel tölt el, hogy ez az ország tudott élni a hosszú távú célok itthon teljesen ismeretlen intézményével és térdre kényszeríti a világot.
A jó hír, hogy egy rakás filmet meg lehet nézni a fesztivál honlapján, a bidf.hu-n.
Nézzetek doksifilmeket! Mert az jó!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése