„Szerintem le kéne feküdnöd Petivel, olyan helyes faszi!” „Nehogy lefeküdj vele két randi után, legyen méltóságod!” „Méltóság, pfff, ódivatú vagy!” „Légy őszinte, mondd el neki hogy nem volt választásod!” „Megőrültél? Soha nem mondd el neki hogy sikkasztottál, legyen eszed! Inkább sikkassz még aztán mondj fel a picsába!”
Megőrülök tőlük, ma különösen hangosak, biztos front jön! Kuss, kuss, kuss, kuss! Az utolsó talán kicsúszhatott hangosan, mert többen nagy szemeket meresztenek rám, még a vállukon ülők is! Ja, hogy nem mondtam még? Matilda vagyok, 30 éves és látó. És hogy mit látok? Hát a vállatokon ülő angyalt és ördögöt, a jót és rosszat, a bibliai megkísértést magát! Ez önmagában – meg ha nem velem történne – még vicces is lehetne, de csöppet sem az. Nem tudok beszélgetni, ismerkedni, egy légtérben lenni úgy igazán senkivel, hisz rögtön négyen veszünk részt a kommunikációban: ő meg én, no meg a vállán csücsülő, icipici ördögi és angyali hasonmás, akik egytől egyig, kivétel nélkül mind nagydumásak! Volt időm megtanulni, hogy fókuszáljak csak az emberre, hogy halkítsam le a „zavaró tényezőket”, de kurva fárasztó, esténként már csak csendre és egyedüllétre vágyom. Persze most a munkámon is nevetni fogsz, ennyire klisés nem lehet senki! De próbálj meg Te együtt élni ezzel a képességgel négy éves korod óta!
Biztos kitaláltad már: igen, patológus vagyok. Ott nyugtom van, csend és béke. Mióta emberhiánnyal küszködik az egészségügy, még jobb a helyzetem, egyedül vagyok a műszakomban. Most is oda tartok, a buszon basszák szét az idegeimet épp a kis ördögök! Bár, az igazat megvallva, rajtuk legalább lehet röhögni, az angyalok néha annyira unalmasak, semmi kreativitás, csak mondják a szokásos, félelemkeltő kliséiket! A „zajok” ellen heavy metallal és opera áriákkal védekezem, csak ma otthon hagytam a fülest – szép nap elé nézek már látom! Fókuszálj Matilda, ahogy a meditáción tanultad, csukd be a szemed, légzés be 1-2-3-4, ki 1-2-3-4!
Talán öt perc zen után egy erősebb fékezés kiráz alfából, kinyílik a szemem és nem hiszem el amit látok! A kettővel előttem ülő fiút bámulom, és csak Őt! Merthogy nem látok a vállán senkit, az égadta világon senkit! Most mondhatnátok, hogy na és, de nem, ilyen még soha de soha nem fordult velem elő. Leplezetlenül vizslatom, de ő észre sem vesz – mereven bámul ki az ablakon, próbál nem tudomást venni a reggeli csúcs által felhizlalt tömegről. Megbabonáz a létezése, lecsendesíti az elmémet és a körülöttem lévő káoszt, egy pici, közös hangtalan burokba képzelem magunkat, csak ő meg én. Hirtelen odafordul a mellette ülő nénihez és megkérdi, meddig megy. A néni a következőnél száll le, a fiú erre elmosolyodik és megnyomja helyette a leszállásjelzőt. Látom, hogy felpattan és lelép a néni után. Mielőtt végig gondolnám, követem és pont mögöttem csukódik be az ajtó.
Megőrülök tőlük, ma különösen hangosak, biztos front jön! Kuss, kuss, kuss, kuss! Az utolsó talán kicsúszhatott hangosan, mert többen nagy szemeket meresztenek rám, még a vállukon ülők is! Ja, hogy nem mondtam még? Matilda vagyok, 30 éves és látó. És hogy mit látok? Hát a vállatokon ülő angyalt és ördögöt, a jót és rosszat, a bibliai megkísértést magát! Ez önmagában – meg ha nem velem történne – még vicces is lehetne, de csöppet sem az. Nem tudok beszélgetni, ismerkedni, egy légtérben lenni úgy igazán senkivel, hisz rögtön négyen veszünk részt a kommunikációban: ő meg én, no meg a vállán csücsülő, icipici ördögi és angyali hasonmás, akik egytől egyig, kivétel nélkül mind nagydumásak! Volt időm megtanulni, hogy fókuszáljak csak az emberre, hogy halkítsam le a „zavaró tényezőket”, de kurva fárasztó, esténként már csak csendre és egyedüllétre vágyom. Persze most a munkámon is nevetni fogsz, ennyire klisés nem lehet senki! De próbálj meg Te együtt élni ezzel a képességgel négy éves korod óta!
Biztos kitaláltad már: igen, patológus vagyok. Ott nyugtom van, csend és béke. Mióta emberhiánnyal küszködik az egészségügy, még jobb a helyzetem, egyedül vagyok a műszakomban. Most is oda tartok, a buszon basszák szét az idegeimet épp a kis ördögök! Bár, az igazat megvallva, rajtuk legalább lehet röhögni, az angyalok néha annyira unalmasak, semmi kreativitás, csak mondják a szokásos, félelemkeltő kliséiket! A „zajok” ellen heavy metallal és opera áriákkal védekezem, csak ma otthon hagytam a fülest – szép nap elé nézek már látom! Fókuszálj Matilda, ahogy a meditáción tanultad, csukd be a szemed, légzés be 1-2-3-4, ki 1-2-3-4!
Talán öt perc zen után egy erősebb fékezés kiráz alfából, kinyílik a szemem és nem hiszem el amit látok! A kettővel előttem ülő fiút bámulom, és csak Őt! Merthogy nem látok a vállán senkit, az égadta világon senkit! Most mondhatnátok, hogy na és, de nem, ilyen még soha de soha nem fordult velem elő. Leplezetlenül vizslatom, de ő észre sem vesz – mereven bámul ki az ablakon, próbál nem tudomást venni a reggeli csúcs által felhizlalt tömegről. Megbabonáz a létezése, lecsendesíti az elmémet és a körülöttem lévő káoszt, egy pici, közös hangtalan burokba képzelem magunkat, csak ő meg én. Hirtelen odafordul a mellette ülő nénihez és megkérdi, meddig megy. A néni a következőnél száll le, a fiú erre elmosolyodik és megnyomja helyette a leszállásjelzőt. Látom, hogy felpattan és lelép a néni után. Mielőtt végig gondolnám, követem és pont mögöttem csukódik be az ajtó.
Egy kis parkon sétálunk át, ő gyanútlanul andalog, én tisztes távolból követem. A parkon túl egy sarki kávézót céloz be. Megingok, nem szoktam ilyen helyekre járni - kis hely, zsúfoltság – de már nem én irányítok. Egy hozzá közeli asztalhoz ülök le és pont hallom, ahogy rendel. Azt szeretném kérni, amit az a hölgy eszik ott szemben, és hadd kérdezzem meg, melyik a kedvenc kávéja? A Mandulás latte? Rendben, akkor legyen az! A hátizsákjából előkerül a laptopja, egy könyv és egy dobókocka. Legnagyobb döbbenetemre dob egyet a kockával, megrántja a vállát és a laptopért nyúl. Eszembe jut, hogy a parkban megállított egy embert és váltott vele pár mondatot – aztán vette az irányt ide, a kávézóba. Lassan kezd körvonalazódni, hogy mit csinál… egyszerűen zseniális! Meg akarom ismerni, kíváncsi vagyok rá, a múltjára, a gondolataira, az érzéseire, mindenre – magába szippant elképzelt élete! Zsibong a fejem a saját hangjaimtól – amiket persze én nem hallok, ha még ezt nem említettem volna. De most el tudom őket képzelni, ahogy egymás szavába vágva, hevesen gesztikulálva győzködnek két oldalról a maguk igazáról, menjek oda, ne menjek, menjek oda, ne menjek… Ha épp nem kapnék menten pánikrohamot, még aranyosnak is találnám a képet… Matilda koncentrálj! A lényeg: van itt egy fiú, aki meghekkeli a világegyetem rendszerét, aminek te jócskán a része, meg szem- és fültanúja vagy, olyan mint egy unikornis, egy jeti, te meg válaszokat szeretnél! Jesszus, épp rád néz! Mosolyogj! Csináld már!
Már fizetek, amikor megüti a fülemet, hogy Matilda végre - fél óra igen amatőr szemezés után - odamegy a fiúhoz és megszólítja. Szia, Matilda vagyok. Holnap találkozunk itt 10 órakor, ennél az asztalnál! A fiú – most már hívhatjuk a nevén - Gusztáv elmosolyodik és szó nélkül bólint. Még visszanézek a kirakaton át feléjük. Ismerem Matilda minden arcrezdülését: zavarban van de büszke magára, valami olyasmit tett amit talán még sosem. Drága Matildánk! Mindig úgy gondoltad, hogy átok a képességed, meg hogy magadra hagytunk, pedig dehogy! Nagy terveink vannak Veled és pont most indultál el rajtuk!
Már fizetek, amikor megüti a fülemet, hogy Matilda végre - fél óra igen amatőr szemezés után - odamegy a fiúhoz és megszólítja. Szia, Matilda vagyok. Holnap találkozunk itt 10 órakor, ennél az asztalnál! A fiú – most már hívhatjuk a nevén - Gusztáv elmosolyodik és szó nélkül bólint. Még visszanézek a kirakaton át feléjük. Ismerem Matilda minden arcrezdülését: zavarban van de büszke magára, valami olyasmit tett amit talán még sosem. Drága Matildánk! Mindig úgy gondoltad, hogy átok a képességed, meg hogy magadra hagytunk, pedig dehogy! Nagy terveink vannak Veled és pont most indultál el rajtuk!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése