Mindennapjaink természetes, szinte észrevétlen hozzávalója, a szükséges rossz ha épp koszos és büdös, a biztonságot adó ha épp pontosan jön és ott tesz le ahol kell, bevackolós kuckó ha van egy jó könyved és végállomástól végállomásig mész. Kék vagy sárga változatban, de elképzelhetetlen, hogy ne legyen. Mivel jutnál el a legeldugottabb faluba is, hogyan mennél munkába vagy iskolába, mit átkoznál el naponta többször, hogy nem jön, késik, nem is ez a megállója, rohantam de pont bezárta az ajtót a köcsög sofőr, mi fulladna le hegymenetben, miben rohadnál le nyaranta a melegtől és miben anyáznál hangosan valaki vagy valami miatt? Mi vitt volna el sok bizarr, vicces, döbbenetes, nosztalgikus emlékedbe?
Sosem feledem tinikorom "Barbie" rózsaszín változatait, iskolánk ki tudja honnan szalajtott szállítóeszközeit, amikből volt vagy három de egy mindig a szerelőnél volt, ami egy látványosság volt már önmagában is, amivel jártunk belföldön és külföldön egyaránt, amitől rettegtek a tanáraink hogy egyedül maradnak benne velünk és aminek a tetőablakából csak sikerült pár osztálytársamnak kipisilnie...
Ha nincs, sosem találkozom a nénivel, akinek már nem jutott ideje otthon a me-time pillanatokra és a kedvenc csipeszével ült fel a 39-es hátsó fertályába, bámulatos kézügyessségről téve tanúbizonyságot és tükör nélkül vívva ádáz harcot az időskori, makacs erős szakállszőrökkel szemben. Ha nincs, nem hallom a fiút és Duolingóját, aki a nappali tömött járatot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy fennhangon bizonyítsa, ő bizony már pár leckét vett spanyolból, hiába gondolnánk, hogy nem. Ha nincs, sosem gondolnám, hogy vásárolható Magyarországon szamurájkard és azt még használják is egyesek nyilvánosan, sosem tudom meg mi a büntetőfékezés, meg hogy milyen hegynek fel gyalogolni hetente egyszer a 11-es vonalán, mert mi jobban bírtuk, mint a menetrendszerinti járat. Sosem tapasztalom meg első kézből a klímaválságot, hogy milyen levegőtlenül, a legkisebb széllökés nélkül eltölteni másfél órát az ötven fokban, milyen hasztalanul anyázni emiatt és fogadkozni, hogy máskor nem megyünk ezzel aztán persze másnap is felszállunk mert nincs más. Sosem tudom meg, milyen hatással van a testemre, ha egyhuzamban ülök huszonöt órát, mert az egyik sofőr elaludt a másik pedig eltévedt és így hoppá hosszabb lett a betervezett tizennyolc. Sosem tapasztalom meg az elgémberedett végtagokat, a zsibbadást és zsibongást, a fájó derekat, az ablaküvegre alvás közben kicsöppenő nyálat, azt hogy nincs olyan, hogy sok hely van a lábnak, mert az az eltelt idővel fordítottan arányosan, egyszercsak elfogy.
Ha nincs, nem ismerem meg a tömeg megtartó erejét, az ember legzsigeribb, legundorítóbb bűzeit, amikor volt-nincs aurád, amikor hozzád érnek, arcodba bámulnak, amikor érzed az ütemes kézmozgást és látod a sátáni, perverz mosolyt és nincs hova bújni előle. Sosem élem át milyen rettegni a másiktól, a másik lélegzetétől, köhintésétől, érintésétől, milyen a közösségi közlekedés világjárvány idején, amikor inkább legyaloglod a tíz megállót de fel nem szállsz rá, mert egy mozgó koporsónak látod.
Szegényebb lennék az emlékei nélkül, kevesebbet találkoznék az emberiség színe-javával és persze mocskával, no meg Kati barátnőm is szegényebb lenne egy tapasztalattal, hogy kivel nem kéne kezdenie.
Széll Kálmán tér, végállomás. Köszönjük, hogy velünk utaztak!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése