Kiégésem közössége

Nem is tudom mikor, a kiégés melyik szakaszában írtam arról, hogy rohadtul hiányzik a közösség, a valami nagyobbhoz, többhöz tartozás érzése.

Nincsenek kollégák, ha pedig tényleg megéled a szart a lehető legteljesebb valójában, akkor ugye otthon vagy egyedül mint egy karanténos fertőző beteg - elzárva körülbelül minden olyan dologtól, ami az embert emberré teszi. A most a csapból és a marketinges egyszeregyekből is ömlő "Kék-zóna" elméletnek is egyik fontos pillére a közösséghez tartozás - ami ugye nem másról szól, mint a hosszú életről és annak titkáról. Tehát hogy lefordítsam: nemcsak rövid távon buggyansz meg attól, hogy nem vagy csoporttag, de hosszú távon sem hasznos mert korábban murdálsz meg!

A magam lassú, sokszor meglepően félszeg módján felépítettem avagy belecsöppentem pár közösségbe, ahol nekem most jó. Természetesen az egyik az edzőterem, ahol van, hogy ismerősként köszönnek rám, pár oktató név szerint ismer és persze vannak azok, akikkel hosszú évek óta együtt edzek bizonyos rendszerességgel és ha összekerülünk egy órán, régi ismerősként ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ezekért a momentumokért pedig éhező kiskutya módjára kibaszott hálás tudok lenni. 

De amiért igazán hálagyertya gyúlik egyébként ritka érzékeny szívemben, az az online írói közösség, amiknek két tanfolyam révén a tagja lettem. Nem tudnak mit tenni, nem akarnak, de kénytelenek velem egy csoportban lenni, mert ezt adta a gép - legalábbis én ezt képzelem a fejükbe... De zsizsegnek, azaz zsizsegünk, segítünk, hozzászólunk, kijavítunk, helyreteszünk, támogatunk, röhögünk és sírunk - talán mindezektől közösség egy közösség. Ma őszintén végiggondoltam, hogy lehet, hogy belőlem nem lesz semmi, mármint valami biztos, de író lehet hogy nem.* De ennek ellenére is hálás lehetek ezeknek az embereknek, hogy velem vannak az én önkéntes, bár néhol már foszladozó határokkal bíró karanténomban. 

Szóval közösségre fel emberek, barátok, ismerősök és ismeretlenek, ha az csak a Lidl-be járók helyi klubja vagy kupongyűjtő kismamák összejövetele, akkor is! Tök mindegy, miért, mikor, hányszor, hogyan, de valaki szóljon már az emberhez, ne a fejében lévő kétségek és idióta szólamok legyenek a napi beszélgetőpartnerek. És csak halkan jegyzem meg, mielőtt bekényelmesedve leülnél a kanapéra felcsapni a facebookot csoportok után kutatva, igen, tök jó, csináld, aztán egy ponton tessék kivinni a 3D-be, a való világba! A hosszú élet nem online jön össze! 

* Ide kívánkozik egy magyarázó megjegyzés, meg különben is rátaláltam arra, hogy mennyi mindent - például a speciális karakterek gombot - még nem fedeztem fel itt. Tehát naszóval asszongya, minden nap, miután kitombolták magukat a kétségeim és szélviharként mentek át a fejemen/testemen/lelkemen, emlékeztetnem kell magamat, hogy még csak egy háromnegyed éve írok igazán, fél éve írtam meg életem második novelláját és mint mindig, máris irodalmi Nobel-díjat, vagy Pulitzert de minimum három kiadott könyvet vagy legalábbis erre vonatkozó szerződést várok magamtól... ha pedig - mint a jelen ábra is mutatja - még ezek nincsenek sehol, akkor jön a totális, minden frontról egyszerre indított támadássorozat magam/ép eszem/lelkem ellen. Nem lennél a helyemben akkor, hidd el! Én sem, de én nem mehetek innen sehova.