"Meztelen" mesék: Vilmák vagyunk mind

Sosem voltam az, aki a népszerű, sőt Oscarral felmagasztalt filmekre váltott volna először jegyet a mozikba, sőt sok kedvencem sincs az ilyenek közül. Vess meg nyugodtan, de nekem az, ami ennyire túlhájpolt, mindig gyanús... Sőt, butuska makacssággal ragaszkodom egy olyan attitűdhöz is, hogy én márpedig nem nézem meg a Titanicot, mert mit képzelnek... 

Úgyhogy most sem a Nosferaturól vagy Demi Moore díjesős alakításáról fogok mesélni, hanem a pár hónapja már a mozikban lévő Vilma és a férfiak-ról. Egy csendesen jelen lévő, eldugott művészmozikban játszott norvég filmről, ami hosszú évek óta az első olyan film, aminek már körülbelül a felétől bőgtem és a szívem szó szerint fájt a mellkasomban a meghatódottságtól és a sok párhuzamtól. 

"Vilma, a harmincas éveiben járó zongoratanárnő egyedül él egy csendes norvég városban. Kerüli a közösségi médiát, és hajlamos túl sokat gondolkodni, a halálfélelem a legnagyobb gondja. Karácsony közeledtével magányát váratlan vendégek érkezése zavarja meg: egy bájos pap és egy patológus. Levelet hoznak, amelyben apja haláláról tájékoztatják – ami nyugtalanító felfedezés, hiszen Vilma soha nem is tudott az apja létezéséről. Ez a hír alapjaiban rengeti meg a világát.
Vilma, akinek életében kevés tapasztalata volt férfiakkal, most két férfi jelenlétében találja magát... vagy háromban, ha a néhai apját is beleszámítjuk.
A Vilma és a férfiak egy szívhez szóló, humoros és megható film a magányról, az összetartozás kereséséről és a bátorságról, amely az élet bizonytalanságainak felvállalásához szükséges."

Nekem ez a film arról szól, mennyire ki vagyunk téve gyerekként a környezetünk hatásainak, a szüleinknek, a szüleink által hordozott frusztrációknak és korlátoknak, hogy ők sem tudnak mást, csak azt átadni amit ők is kaptak, hogy mennyire nehéz aztán ezektől felnőttként megszabadulni, új mintákra találni és a régieket felülírni. Anyámat láttam Vilmában és saját magamat, a két, egymást követő generáció tagjait. Anyámat hallottam benne és tavaly nyári vallomását, amiben elmeséli hogy őt soha nem ölelték meg gyerekként és sosem hallotta az anyjától, hogy szeretné őt. Anyámat, aki hetvenhét évesen jött rá erre és kezdett azon aggódni, hogy vajon ez benne mennyi sérülést okozhatott, mire tette őt képessé: tudott-e egyáltalán szeretetet adni nekünk, okozott-e bennünk sérülést azzal, ahogy őt is nevelték. Aggódott és győzködött, hogy ő mindent megtett, amit tudott és próbált másmilyen lenni, mint a saját anyja. Fájt hallani, hogy az anyukám hetvenhét évesen gondolja át ezt először és mondja ki hangosan. Fájt, hogy akkor kezdett neki leesni, akkor kezdett neki fájni. Mert tényleg próbálkozott, messze nem volt olyan, mint a nagymamám... De nem járt még a közelében sem annak, ahogy egy érintéssel, szavakkal szerető anyát elképzelek... Hogy is szokták mondani? Szeretett, a maga módján. 

Vilma miatt sirattam őt és egyben magamat is. Mert én ugyanúgy hiánnyal küszködtem és küzdök ma is, mint anyukám, nekem sem az érintés az elsődleges szeretetnyelvem. Sőt, sokszor fel sem tűnik, ha nincs. Sem az érintés, sem az őszinte beszélgetés, az érzelmeim felismerése, megélése és másokkal való megosztása nem természetes "cselekedet" számomra, nekem ezeket meg kellett tanulnom, segítséggel és sok-sok év gyakorlással. Átéreztem, mennyivel egyszerűbb Vilmának is távol tartania magát a többiektől, mennyire kétségbeejtő, ha be akarnak törni a magányunkba, a burokba, az ismerős egyedüllétbe és ne adj isten törődni akarnak velünk vagy csak szimplán figyelni ránk. Kétségbeesés, félelem, rettegés - ezeket érzi az ember a hála vagy öröm helyett. Én ezt mind ismerem. Én ezeket kaptam az élettől, az anyukámtól. Csakúgy, mint ő a saját anyjától. És tartozom neki annyival, hogy én ezeken túllépek. Helyette is.