Az írótanfolyam, amin részt veszek, napi kihívásokkal (és egyben ihletmorzsákkal) bombáz, ami szuperjól jön, ha épp nem jön az a cseszett múzsa. Ma nagyon kimerült szegény, tavasz előtti fáradtság, tompa, lomha, minden baja van, igazából már felkelni sem volt kedve. Mármint a múzsámnak. Dolgozni meg aztán pláne nem. Mielőtt szemére hánytam volna, aztán persze mindent magam ellen irányítottam volna, hisz végülis én vagyok a tehetségtelen és szar, ő csak tök random kapcsolódott pont hozzám, szóval mielőtt a cunami lecsapott volna, eszembe jutott az egyik kihívás témája - mutasd be az írói környezeted.
Szerintem már írtam arról, hogy van az a szentimentális kép a filmekben, hogy az író beül egy kávézóba, rendel egész napra egy lattét a kedvenc, név szerint ismert baristájától, akivel kedélyesen elcsevegnek semmiségekről - bajról, problémáról sosem, hisz olyan nincs, szinte bérelt helye van az ablaknál ahol romantikusan tűz be a tavaszi-nyári napfény, maga köré tudja vonni az alkotói burkot, amibe nem zavar be sem ember, sem zaj, sem érzelem és a múzsa láthatatlanul, ott, a Starbucks vagy egyéb istenes hely kellős közepén beléje száll és estig le sem száll róla. Na, kérdem én, velem ilyen miért nem történik? Mert nekem csend kell, nyugalom, egyedüllét, zavar a hangosan kattogó óra, bármilyen ütemes zaj, a zene, pláne amiben szöveg is van, ha emberek beszélgetnek vagy járkálnak körülöttem, mert onnantól őket hallgatom, őket figyelem, elmélázok, nézd milyen a cipője, hát ő sem szeret reggel fésülködni, jajj emlékeztet valakire de mégis ki a fenére... no és akkor nem lesz az egészből semmi, legalábbis írás biztosan nem. Úgyhogy nekem nincs romantikus kávézgatás meg beülés, csak a négy fal, egyedül, egy spontán, kiszámíthatatlanul teret vindikáló macskával a légtérben. Aki ha rád fekszik, akkor megtisztelt, akkor kivételt tett, akkor épp úgy tesz, mintha szeretne és ragaszkodna hozzád, amitől te elolvadsz és kiválasztottnak érzed magad, tehát olyankor nincs mozgás, nincs pisi, nincs lélegzés és nincs hely sem az öledben, hogy a laptopot még valahogy elhelyezd elérhető távolságban. Most is csak magam mellé fektettem egy párnát, rajta a laptop, féloldalasan elnyúlok, kezem kitörik, de szent pillanat van, nem mozdulunk, mert őfensége úgy elhussan, hogy estig nem látod. A váratlan csöngetésre a felvázolt idill szertefoszlik, cica eltűnik, pasim lakásba beenged, a Férfi onnantól éhes, szomjas, mesélne is, kérek még fél órát, tehát Férfi (szerinte) csendben eszik, rág, iszik, kortyol, telefonál, járkál, pakol, keres, megtalál, lapoz...
Megkaptam hirtelen a saját, külön bejáratú kávézómat, a baristát aki csevegne, a zajokat, az embereket és történéseket, ahol már nincs napfény, nincs zene, csak élet van, de valahogy mégis sikerült magam köré vonnom még fél órára azt a burkot, a mindent kizárót. Az utolsó mondatra pedig a Vindikáló is visszakönyörögte magát, így párna újra elővesz, laptop magam mellé helyez, kezem kitörik, de persze a kis hamis megküld egy jól irányzott engesztelő dorombolással... és a kör bezárul. Kihívás teljesítve. Azt hiszem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése