Akartad-e már szabotálni a saját boldogságodat? Ha más nem, legalábbis fejben?
Történt múlt pénteken, hogy kaptam egy jó hírt. Azaz egy jó hír csíráját, egy reménymorzsát, olyat, amire két éve nem volt példa. Az első reakcióm - ez nem kérdéses - a sírás volt, de aztán szépen lassan, pár óra leforgása alatt az icipici boldogságsejtecske átalakult lelkifurdalássá és tömény félelemmé, hogy egyszercsak biztos elszaródik a dolog. Meg hogy nekem ilyet lehet? Hogy bizakodhatok-e, nem pont ettől fog-e biztosan elszaródni megint minden? Érted, megérdemlem-e egyáltalán a jó hírt? Azaz a jó hír előfutárát, a reménycsírát?
Aztán eljött a hétfő, amikor is dicséretet kaptam egy novellámra. Mit dicséretet - egyenesen az hangzott el egy számomra fontos szájból, hogy ez eddig a legjobb. És bamm! Keddre a kezdeti örömbe megint kezdte magát befészkelni az a bizonyos rossz érzés, hogy asszongya akkor tudok-e még egyszer egy ilyet írni, meg hogy ja biztosan nem, hisz azt se tudom, miért lett ez olyan amilyen, biztos véletlen, megismételhetetlen...
Kapisgálod már a gombjaimat, a sémát? Szerintem már írtam arról az egyszerű képletről, amit a szüleim és az akkori rendszer együttesen szuszakolt bele a fejembe: nem bízd el magad, ne légy büszke a teljesítményedre, mert a büszkeség bűn, hisz az egyenlő a beképzeltséggel. Nagyszerű útravaló, ami a hamuba sült pogácsa mellől kivéve baszottul segít majd a karrierépítésben, előremenetelben, az életben. Hát nem, kurvára nem, és belül valaki még mindig bőszen kiabálja nekem, szinte hallom mellé a kisdobos sípot - darálja ütemesen, mint az egyszeregyet. Sokat használt és számomra sokáig érthetetlen kifejezés volt az, hogy a dicséret majd beépül, majd a magadévá teszed és az átformálja ezeket a gombokat. A tizenhat évnyi stylistkodás alatt nem tudom mikor, talán a nyolc-kilencedik évben jutottam el oda, hogy bízni kezdtem abban, amit csinálok, sőt harcoltam az elképzeléseimért. Talán addigra kaptam annyi pozitív visszajelzést, hogy átjutottak az áthatolhatatlanon és kis építőkockákká tudtak válni. Nem emlékszem a fordulatra, annyi munkám volt és annyira le voltam terhelve, hogy organikusan jutottam el ide: egyszercsak nem kérdőjeleztem meg magam. Végtelen nyugalom szállt meg, és élesen láttam magam előtt az ösvényt, azt az ösvényt, amit én jelöltem ki és ami a helyes ösvény volt.
Tehát egyszer, valamikor már megcsináltam - beépítettem valamit kívülről, bevittem a rendszerbe a vírust, ami semlegesítheti a megkövesedett régi beidegződéseket. Újra tudom csinálni. Talán elég, ha ebben bízom, a többi majd jön vele.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése