Artúr, a költő reggel hűlt helyét találta múzsájának.
Pedig a nap a szokásos módon indult: ósdi ébresztőórája elviselhetetlen hangjára ébredt, amire egy jóízű káromkodással válaszolt; álmosan, alsónadrágos fenekét vakarva kicsoszogott a konyhába ahol bekapcsolta a vízforralót és tett két kanál instant kávét egy bögre aljába. Kivette a hűtőből a tejet, majd újfent egy jóízű káromkodással visszatette a dobozt a hűtőbe, csak úgy mint tegnap és tegnapelőtt. Üres a kurva életbe! Amíg várt a vízre hogy felforrjon, átslattyogott a fürdőbe: belenézett a tükörbe, elhasznált képmására legyintve sóhajtott egyet majd felhajtotta a wc ülőkét hogy könnyítsen magán. Lehúzta a wc-t, kezet nem mosott mert ki hallott már olyat hogy egy férfi és visszaindult a konyhába. Útközben mellékesen benézett a kis szoba nyitott ajtaján és megtorpant. Bevetett ágy, makulátlan rend, életnek nyoma sincs! Remegő hangon bekiabált: Itt vagy? Semmi válasz. Szólongatni kezdi, őrült módjára nyit be minden helyiség ajtaján, még az erkélyre is kifut hátha. Nincs sehol. Rosszat sejtve visszafut a kisszobába, ahol gyanúja beigazolódik: a szekrények üresek, árván hagyott vállfák és pár kinyúlt alsó maradt csak emlékbe. Elment. Elhagyott a Múzsám!
Sebtében felöltözik és elfeledkezve kávéjáról útnak indul, bele a vakvilágba, hogy megkeresse. Az ismerős helyeken kezd: a kisboltban, a sarki kávézóban, az újságosnál, valamiért még a patyolatba is benyit. De sehol sem látták. A kocsma előtt már söprögetnek, a korán kezdők túlvannak az első reggeli indítókon. Artúr remegő kézzel hajtja fel a bátorságot adó felest, meginduló érzelmeivel kutatni kezd magában, vajon miért hagyhatta el őt. Igaz, nem írtam mostanság. Ha pedig írtam is, csupa baromságot, de hát kell a pénz, ezt megértheti. Azokhoz meg minek kérjem ki a véleményét, minek kérdezzem. Elhanyagoltam volna? De hát miért nem szólt?
Fél decivel felkorbácsolt érzelmeitől fűtve kirohan a kocsmából és elindul, találomra jobbra. Istenem, hát mennyi mindenen vagyunk már túl! Jártunk fenséges óceánok sziklaszaggató partjainál, szilaj hágók lejtőin, csilingelő patakok forrásánál… Együtt, vállvetve küzdöttünk az elmúlással szemben, egymásra licitálva nevettünk a tudatlanokon és barbárokon, egymást segítve tettük próbára bátorságunkat hogy szembenézzünk az emberiség legnagyobb bűneivel, közösen mentettünk át valamit a civilizált világ tudásanyagából az örökkévalóságba…
Felfokozott monológjából hirtelen eszmélve a helyi parkban találja magát. Múzsa a park egyik padján ül, mellette a földön tömött bőröndje. Artúr csendben leül mellé. A pár percnyi némaságot a költő töri meg végül. Elhagytál. Elhagytalak. Elmentél. Elmentem. Miért nem mondtad? Múzsa válasz helyett ránéz Artúrra és szemébe könnyek gyűlnek. Azok a szemek! Bennük van a világmindenség, egy egész élet minden öröme és fájdalma, a kín, a gyötrelem, a szenvedély, a szerelem, a mocsok, a bűn és a feloldozás. A semmi és a minden. Ne haragudj! Többet nem fordul elő, ígérem, mondja Artúr.
Múzsa letörli könnyáztatta arcát, összehúzza magán kardigánját és kezét nyújtja Artúrnak. Most az egyszer, utoljára! Felállnak, Artúr egyik kezében a bőrönd, másikban Múzsája keze. Hazaindulnak.
Végül ez a nap is olyan lett, mint a többi.
Sebtében felöltözik és elfeledkezve kávéjáról útnak indul, bele a vakvilágba, hogy megkeresse. Az ismerős helyeken kezd: a kisboltban, a sarki kávézóban, az újságosnál, valamiért még a patyolatba is benyit. De sehol sem látták. A kocsma előtt már söprögetnek, a korán kezdők túlvannak az első reggeli indítókon. Artúr remegő kézzel hajtja fel a bátorságot adó felest, meginduló érzelmeivel kutatni kezd magában, vajon miért hagyhatta el őt. Igaz, nem írtam mostanság. Ha pedig írtam is, csupa baromságot, de hát kell a pénz, ezt megértheti. Azokhoz meg minek kérjem ki a véleményét, minek kérdezzem. Elhanyagoltam volna? De hát miért nem szólt?
Fél decivel felkorbácsolt érzelmeitől fűtve kirohan a kocsmából és elindul, találomra jobbra. Istenem, hát mennyi mindenen vagyunk már túl! Jártunk fenséges óceánok sziklaszaggató partjainál, szilaj hágók lejtőin, csilingelő patakok forrásánál… Együtt, vállvetve küzdöttünk az elmúlással szemben, egymásra licitálva nevettünk a tudatlanokon és barbárokon, egymást segítve tettük próbára bátorságunkat hogy szembenézzünk az emberiség legnagyobb bűneivel, közösen mentettünk át valamit a civilizált világ tudásanyagából az örökkévalóságba…
Felfokozott monológjából hirtelen eszmélve a helyi parkban találja magát. Múzsa a park egyik padján ül, mellette a földön tömött bőröndje. Artúr csendben leül mellé. A pár percnyi némaságot a költő töri meg végül. Elhagytál. Elhagytalak. Elmentél. Elmentem. Miért nem mondtad? Múzsa válasz helyett ránéz Artúrra és szemébe könnyek gyűlnek. Azok a szemek! Bennük van a világmindenség, egy egész élet minden öröme és fájdalma, a kín, a gyötrelem, a szenvedély, a szerelem, a mocsok, a bűn és a feloldozás. A semmi és a minden. Ne haragudj! Többet nem fordul elő, ígérem, mondja Artúr.
Múzsa letörli könnyáztatta arcát, összehúzza magán kardigánját és kezét nyújtja Artúrnak. Most az egyszer, utoljára! Felállnak, Artúr egyik kezében a bőrönd, másikban Múzsája keze. Hazaindulnak.
Végül ez a nap is olyan lett, mint a többi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése