Artúr, a költő reggel hűlt helyét találta múzsájának.
Pedig a nap a szokásos módon indult: ósdi ébresztőórája elviselhetetlen hangjára ébredt, amire egy jóízű káromkodással válaszolt; álmosan, alsónadrágos fenekét vakarva kicsoszogott a konyhába ahol bekapcsolta a vízforralót és tett két kanál instant kávét egy bögre aljába. Kivette a hűtőből a tejet, majd újfent egy jóízű káromkodással visszatette a dobozt a hűtőbe, csak úgy mint tegnap és tegnapelőtt. Üres a kurva életbe! Amíg várt a vízre hogy felforrjon, átslattyogott a fürdőbe: belenézett a tükörbe, elhasznált képmására legyintve sóhajtott egyet majd felhajtotta a wc ülőkét hogy könnyítsen magán. Lehúzta a wc-t, kezet nem mosott mert ki hallott már olyat hogy egy férfi és visszaindult a konyhába. Útközben mellékesen benézett a kis szoba nyitott ajtaján és megtorpant. Bevetett ágy, makulátlan rend, életnek nyoma sincs! Remegő hangon bekiabált: Itt vagy? Semmi válasz. Szólongatni kezdi, őrült módjára nyit be minden helyiség ajtaján, még az erkélyre is kifut hátha. Nincs sehol. Rosszat sejtve visszafut a kisszobába, ahol gyanúja beigazolódik: a szekrények üresek, árván hagyott vállfák és pár kinyúlt alsó maradt csak emlékbe. Elment. Elhagyott a Múzsám!
Sebtében felöltözik és elfeledkezve kávéjáról útnak indul, bele a vakvilágba, hogy megkeresse. Az ismerős helyeken kezd: a kisboltban, a sarki kávézóban, az újságosnál, valamiért még a patyolatba is benyit. De sehol sem látták. A kocsma előtt már söprögetnek, a korán kezdők túlvannak az első reggeli indítókon. Artúr remegő kézzel hajtja fel a bátorságot adó felest, meginduló érzelmeivel kutatni kezd magában, vajon miért hagyhatta el őt. Igaz, nem írtam mostanság. Ha pedig írtam is, csupa baromságot, de hát kell a pénz, ezt megértheti. Azokhoz meg minek kérjem ki a véleményét, minek kérdezzem. Elhanyagoltam volna? De hát miért nem szólt?
Fél decivel felkorbácsolt érzelmeitől fűtve kirohan a kocsmából és elindul, találomra jobbra. Istenem, hát mennyi mindenen vagyunk már túl! Jártunk fenséges óceánok sziklaszaggató partjainál, szilaj hágók lejtőin, csilingelő patakok forrásánál… Együtt, vállvetve küzdöttünk a elmúlással szemben, egymásra licitálva nevettünk a tudatlanokon és barbárokon, egymást segítve tettük próbára bátorságunkat hogy szembenézzünk az emberiség legnagyobb bűneivel, közösen mentettünk át valamit a civilizált világ tudásanyagából az örökkévalóságba…
Felfokozott monológjából hirtelen eszmélve a helyi parkban találja magát. Múzsa a park egyik padján ül, mellette a földön tömött bőröndje. Artúr csendben leül mellé. A pár percnyi némaságot a költő töri meg végül. Elhagytál. Elhagytalak. Elmentél. Elmentem. Miért nem mondtad? Múzsa válasz helyett ránéz Artúrra és szemébe könnyek gyűlnek. Azok a szemek! Bennük van a világmindenség, egy egész élet minden öröme és fájdalma, a kín, a gyötrelem, a szenvedély, a szerelem, a mocsok, a bűn és a feloldozás. A semmi és a minden. Ne haragudj! Többet nem fordul elő, ígérem, mondja Artúr.
Múzsa letörli könnyáztatta arcát, összehúzza magán kardigánját és kezét nyújtja Artúrnak. Most az egyszer, utoljára! Felállnak, Artúr egyik kezében a bőrönd, másikban Múzsája keze. Hazaindulnak.
Végül ez a nap is olyan lett, mint a többi.
Sebtében felöltözik és elfeledkezve kávéjáról útnak indul, bele a vakvilágba, hogy megkeresse. Az ismerős helyeken kezd: a kisboltban, a sarki kávézóban, az újságosnál, valamiért még a patyolatba is benyit. De sehol sem látták. A kocsma előtt már söprögetnek, a korán kezdők túlvannak az első reggeli indítókon. Artúr remegő kézzel hajtja fel a bátorságot adó felest, meginduló érzelmeivel kutatni kezd magában, vajon miért hagyhatta el őt. Igaz, nem írtam mostanság. Ha pedig írtam is, csupa baromságot, de hát kell a pénz, ezt megértheti. Azokhoz meg minek kérjem ki a véleményét, minek kérdezzem. Elhanyagoltam volna? De hát miért nem szólt?
Fél decivel felkorbácsolt érzelmeitől fűtve kirohan a kocsmából és elindul, találomra jobbra. Istenem, hát mennyi mindenen vagyunk már túl! Jártunk fenséges óceánok sziklaszaggató partjainál, szilaj hágók lejtőin, csilingelő patakok forrásánál… Együtt, vállvetve küzdöttünk a elmúlással szemben, egymásra licitálva nevettünk a tudatlanokon és barbárokon, egymást segítve tettük próbára bátorságunkat hogy szembenézzünk az emberiség legnagyobb bűneivel, közösen mentettünk át valamit a civilizált világ tudásanyagából az örökkévalóságba…
Felfokozott monológjából hirtelen eszmélve a helyi parkban találja magát. Múzsa a park egyik padján ül, mellette a földön tömött bőröndje. Artúr csendben leül mellé. A pár percnyi némaságot a költő töri meg végül. Elhagytál. Elhagytalak. Elmentél. Elmentem. Miért nem mondtad? Múzsa válasz helyett ránéz Artúrra és szemébe könnyek gyűlnek. Azok a szemek! Bennük van a világmindenség, egy egész élet minden öröme és fájdalma, a kín, a gyötrelem, a szenvedély, a szerelem, a mocsok, a bűn és a feloldozás. A semmi és a minden. Ne haragudj! Többet nem fordul elő, ígérem, mondja Artúr.
Múzsa letörli könnyáztatta arcát, összehúzza magán kardigánját és kezét nyújtja Artúrnak. Most az egyszer, utoljára! Felállnak, Artúr egyik kezében a bőrönd, másikban Múzsája keze. Hazaindulnak.
Végül ez a nap is olyan lett, mint a többi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése