"Két-megállós" novella: Pamacs

Anton úgy tudta, már nincs sok ideje hátra. Ennek tudatában rendezte be mindennapjait, mert minek nagy hűhót csapni arra a kis időre. Az élete a monoton várakozás szimfóniájává vált, a karmester pedig maga Anton volt.

Minden reggel hét óra tizenöt perckor kelt, se előbb, se később. Felkelés után beágyazott, kéthetente ágyat húzott – két ágynemű garnitúrát váltogatott, a kék alapon kis virágosat (ez volt elhunyt felesége, Amália kedvence) a szürke csíkossal. A reggeli minden nap ugyanaz volt: tápláló zabkása egy kanál mézzel és egy kanál lekvárral, hozzá fekete tea. A délelőtt ügyei rendezésével telt: kinyitotta a szekrényajtókat és kihúzta a fiókokat, átszámolta a kategóriák szerint rendszerezett ingóságait, ellenőrizte a címkéket és jelzéseket, a könnyebb megtalálhatóság kedvéért. Általában mindent rendben talált.

Ebédelni a sarki bisztróba járt – minden nap ugyanakkor, ugyanazt: rántott hús, sült krumpli és uborka saláta. Mindig ugyanannál az asztalnál evett és ugyanattól a pincértől rendelt, minek már kiismerni valaki újat. Ebéd után egészségügyi sétára indult a kedvenc parkjába – ami közel volt és pont megfelelő méretű, se nem nagy, se nem kicsi. A sétát a lakásától két percre lévő kávézóban fejezte be, ahol a délutáni kávéját itta meg. Feketén, egy löttyintésnyi tejjel – ahogy ötven éve minden nap.

A hét páratlan napjain kettő óra harminc perckor megcsörgette legjobb barátját, Ödönt, akivel húsz percet beszélt. A hét páros napjain viszont a közeli nyugdíjas klubban találkoztak, ahol sakkozással és társasjátékkal ütötték el azt a kevés időt, ami még Antonnak hátra volt.

A késő délutánok már otthon találták, kedvenc lemezei társaságában. Felidézte a szebb napokat, Amália csinos, vékony bokáját és azt a sok estét, amit végig táncoltak. No meg azt, amikor még több ideje volt hátra. Hét órakor megterített a konyhai asztalnál és bekapcsolta a tévét. Minden este kalácsot evett vajjal, hozzá egy pohár tejet. Kell a kálcium, a reklámban is ezt mondták. Este kilenckor megágyazott és lefeküdt aludni, háton, kezét összekulcsolva. Sosem lehet elég felkészült az ember.

A vasárnap délelőttöket a temetőben töltötte, Amália sírjánál. Elmesélte a hetét és megosztotta vele abbéli nyugodalmát, hogy már nincs sok hátra. És találkoznak.

Minden héten egyszer beszélt fiával, Alfréddal is – vasárnap, este hat órakor. A beszélgetés mindig ugyanúgy folyt, a végén pedig elismételte a jelszavakat, a kódokat és elmondta, hol találja majd az iratokat.

Anton nem kezdett bele semmi újba, nem tervezett rövid- vagy hosszútávra, nem kötött új barátságokat és nem fizetett be nyaralásokra. Úgy tudta, már nincs sok hátra.

Egy hétfő reggelen szokatlan csörgésre ébredt – a telefon volt. Legjobb barátja, Ödön váratlanul elhunyt. Csütörtökön temetés, pénteken pedig várják az ügyvédnél, ahol felolvassák Ödön végakaratát. Elment a temetésre és másnap elsőként érkezett az ügyvédhez. A végrendeletben Ödön egy mondatban emlékezett meg legjobb barátjáról – megígértette vele, hogy halála esetén örökbe fogad egy kutyát.

Másnap nem hallotta meg az ébresztőóra csörgését. A tej megsavanyodott a hűtőben, a zabpehely elfogyott. A rántott húst levették a napi menüről, a kedvenc pincére aznap nem dolgozott. A parkban építkezés kezdődött, kávézója aznapra bezárt. Képtelen volt hazamenni a négy fal közé. Sétára indult, egy számára ismeretlen környéken. Egy állatmenhely cégérére lett figyelmes. Megállt, felnézett az égre, megrázta öklét az ég felé, de közben el is mosolyodott.

Ennek immáron húsz éve. Ő itt Pamacs, Anton kutyája, akit legjobb barátja, Ödön halála után fogadott örökbe és aki kinyitotta számára a világot. Mindenkinek köszönöm, aki eljött ma az édesapám, Anton temetésére és együtt emlékezett velünk.

Alfréd