Úgy jöttem haza edzésről, hogy buzgott bennem a tettvágy, hogy na már most én mindjárt csinálok egy kávét, leülök szépen, szigorúan zokniban (ha ezt nem érted, szégyelld magad - a szerk.), kinyitom a laptopom és olyan romantikus "írós" módon írni fogok. Mert elkapott a hév, az "írhatnék". Mert érezni akartam a flow-t, azt a kellemes, magával ragadó fajtát, aminek a vége az, hogy nem tudod, mi történt az azt megelőző percekben, órákban, kijött minden - mit kijött, kibukott - ami addig nagyon feszített, és még magad is rácsodálkozol, hogy milyen mondatok formájában, hogy ezt tényleg te írtad, és az előbb, úgy, hogy észre sem vetted?
Kávé pipa, zokni pipa, laptop felnyit, isteni csoda folytán egy fő macska ölbe bepattan és ketten várjuk a flow-t. És az a kurva flow meg nem jön. Az istennek sem! Telefon előcsap, fotók, majd jegyzetek lecsekkol, hátha csak kell a noszogatás és jön az majd. De Beni, a laptop, a kávé és én továbbra is csak várunk együtt a nagy semmire. És akkor rájöttem a miértre!
Van neked olyanod, hogy nem gondolsz semmire sem? Hogy szinte menekülsz a gondolatok elől, a mélység elől, csak bele ne kelljen menned semmibe sem, legyen minden inkább könnyű, sekélyes és simulékony, mint a selyem? A lelki amplitúdómnak ezen az oldalán járok éppen, ami azt jelenti, hogy nemrég megint leszálltam a pokolba és a lelkem/testem/szellemem kér pár nap haladékot, pár rohadt napot amikor csak úgy van, amikor nem érez, nem agyal, nem gondol, csak úgy létezik.
A létezik pedig nem az az állapot, amiről lehetne írni. A létezik a túlélés, az elemi ösztön szintje, a kellemes posvány státusza, amikor lebegsz a nihil semmitmondó ködében. A létezés az az állapot, amit az alkohollal kerestem, az érzelmek és problémák nélküli vágyálom maga, amitől csak pár pohár "valami" választott el és annyira de annyira egyszerű volt elérni.
Nemrég fejeztem be a Moms című sorozatot, több mint 10 éves, jó pár évadot ért meg. Alkoholista szülőkről és azok alkoholista gyerekeiről szól, a megküzdéseikről, hibáikról, bukásaikról és felállásaikról, valamint egymást támogató közösségükről. Sírva-vigadós sorozat, pláne annak, aki igazán érintett, mint én. És valamikor, valahol a sok rész között elhangzott egy mondat, ami azóta is kísért és ami a legfrappánsabban írja le az alkoholizmust: ugyanazért iszunk, mint amiért józanok maradunk.
Én azért ittam, hogy ne érezzek, most pedig azért maradok józan, hogy érezzek. Mert szerintem a leggyávább dolog felemelni a poharat és a legbátrabb dolog letenni, örökre. Mert nincs félelmetesebb dolog egyedül maradni saját magunkkal, saját magunk legtisztább érzéseivel és leghangosabb gondolataival.
Szóval itt ülök egyedül, a laptoppal (Beni természetesen már sehol, hova gondoltam...) és várok rájuk tovább. Ma csendben vannak, de tudom, hogy vannak. Hogy megvannak. Az enyémek és nem mennek sehova, maximum ma picit elcsendesültek. Néha nekik is lehet. Meg nekem is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése