Messziről fogok indulni, de pirosbetűs munkaszüneti nap lévén hátha lesz türelmed kivárni.
Tegnap éjjel egy Gen Z-k által szervezett buliban voltam. Dolgoztam, pultosként (a történet ezen része érdekes lehet szintén, de nem most). Egyre növekvő kiváncsisággal figyelem őket, az én generációmtól homlokegyenest eltérő hozzáállásukat az élethez, a másikhoz, a kapcsolatokhoz, a felelősséghez, a mindenhez. De ez most másról fog szólni.
Az egyik fiún megpillantottam egy, a mi tinikorunkban csak palesztin kendőnek hívott sálat, nem a klasszikus fekete-fehér, hanem piros-fehér változatban. És ez elindított egy lavinát, aminek a miértjére csak ma jöttem rá. Szegény pultostársamra rázúdítottam egy viselettörténeti cunamit arról, hogy igen, ez az én tinikoromban már egyszer volt menő és aki az alter gimnáziumunkban kicsit is adott a hírnevére, az beszerzett magának egyet. Benyomódott a gomb és onnantól nem volt megállás.
Hogy amit ma a Gen Z hord - a kinyúlt, agyonraviselt ocsmány kötött pulcsik, a bő nadrágok, a tirpák hajak - ez nekem/nekünk már mind megvolt. Egyszer mi már rajongtunk ezekért, aztán megéltük zuhanásukat és bukásukat is. Csakúgy, mint az Y2K alatt népszerű padlizsán, barna és okker rémségekét (virágmintás hímzéssel és szalagokkal), a kocka orrú cipőkről és felsliccelt szárú nadrágokról nem is szólva - vadásztunk rájuk, majd hirtelen vércikivé is váltak, pár éven belül. Ennél számomra csak egy visszataszítóbb van, a rémületes csíkosan koptatott, senkinek sem előnyös szabású farmer, amit eme generáció second-hand online influenszerei "Amazing" "Wonderful" és "Gorg" jelzőkkel magasztalnak és minden szutyok turkáló bödönjének legaljáról sikkantgatva húznak elő.
Ebből az eszmefuttatásból már fordultam is rá a következő sztrádára, a részletek fontosságára és a ki hinné hogy ez így van-ra. Pár Gen Z hátizsákkal mászkált fel s alá egész este, de csak fél vállukra vetették azokat. Ebből következett a pulttársamat biztosan nem érdeklő következő öt perc arról, hogy hát képzelje, minden ilyesmi apróságnak megvan a divatja. Gyerekkoromban menő volt így hordani a táskát jó pár évig, sőt én már a klasszikus, szögletes, kikeményített iskolatáskával is bepróbálkoztam, bár úgy annál kényelmetlenebb "valami" nemigen akadt. De a divat már csak olyan, hogy mire szépen hozzászoksz, pont addigra válik cikivé: ami még 8-10 évesen menő volt, két évre rá már ultra béna - nevezetesen újra két vállon hordta a táskát, hátizsákot az, aki valamit is számított. És ez így ment és megy ma is mindennel, a végtelenségig, annyi különbséggel, hogy a felfutások immáron maximum mikrotrendek, pár hónap és ki is fújnak.
Merthogy - és itt jön a lényeg (végre) - számítanak a részletek, nem mindegy, hogy a zoknidat például elrejted, visszahajtod, felhúzod a térdedig, beletűröd a farmerodat vagy legörgeted mint a kislányok. Az sem mindegy, hogy a táskát vállon, könyökön, kézben, csuklón, két marokra, egy marokra, hónod alatt vagy "ki-tudja-még-hogy-lehet" módon hordod. A cipőfűződet bekötőd, lazán megkötés nélkül hagyod, elrejted, folyamatosan hurkolva vagy keresztbe fűzöd vagy netalán elhagyod. Az ingnyakat begombolod teljesen, kigombolod a legfelső gombot, kigombolsz hármat, a zakón belül hagyod a gallért vagy kihajtod rá, mint a Szombat esti lázban. Minden apró kis változtatás egy üzenet a divat nyelvén, egy "láthatatlan" szubkultúra hasonulás és kivagyiság, az összetartozás jele, a megkülönböztetés és kirekesztés eszköze.
Mikor ide eljutottam, rájöttem egy nagyon fontos dologra: még nem végeztem a divattal. Egy bizonyos szinten biztosan, de ezen az elvont, szociológiai és szubkultúrális jelentésénél fogva "fülön csípős" módon még nem. Így még tudok hozzá kötődni, sőt ha kéred, akár egy napot is tudok ezekről a látszólagos apróságokról, de valójában hihetetlenül fontos üzenetekről, sémákról és mai társadalmunk egyik építőkövének számító kommunikációs formáról beszélni, filozofálni, agyalni, sztorizgatni, kivesézni, röhögni és megnevettetni.
És ez jó. Még nem tudom miért és hogyan, de jó.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése