Kollégákkal, stábtagokkal sokszor röhögtünk fel hangosan, amikor belegondoltunk abba, hogy végülis mi mit is csinálunk nap mint nap és miért is kapjuk a pénzünket? Nekem további kedvelt mondásom volt, hogy arra a bizonyos utolsó hajóra - ami menti az emberiség krémjét az utókor számára - sosem szállhatnék fel, mert mihez is értek? Ha le akarom egyszerűsíteni egy mondatba: megmondom Neked vagy bárkinek, hogy mi áll jól neki. Ennyi. De nem tudom előállítani sem az alapanyagot, sem a készterméket - csak abból tudok dolgozni, ami már létezik. Az én eszközöm - a ruhán túl - a lélek, a hangulat, a stílus, a kinyilatkoztatni kívánt üzenet - ezek olyan elvont dolgok, amikre csak békeidőben figyelünk, amik a jóléti társadalmak által kitalált luxus részei.
Mert mit is csinál a stylist? Valamilyen - igazából csak számára és pár szakmabeli számára érthető rendszerű - szisztéma szerint ruhákat és kiegészítőket válogat össze a boltok kínálatából, viszi el őket egy helyre és tálalja azokat valahogyan olvasók számára. Olyan apróságokon időzik el és társít hozzájuk értékeket, amik egy hétköznapi embert hidegen hagynak, sőt a legtöbb esetben észre sem veszik azokat. Csak mi, divatbeliek tudunk olyanokat mondani, hogy isten őrizz, hogy a modellre hagyományosan adjuk rá a kabátot, legyen csak a vállára dobva és nem, még véletlenül se vegyük ki a kabát alá beszorult haját, hát milyen menő már! Csak mi tudunk röhögni egy zokni színén, azon hogy hogyan adunk fel egy övet (mert bizony annak is megvan a divatja, szezonról-szezonra), azon, hogy hatszor nagyobb a kabát a modellre de nem baj, ez most "megy" meg "maszkulin", csak mi nézünk össze kajánul egy látszólag oda nem illő kiegészítő láttán, hogy igen, ez hiányzott eddig, csak mi mondjuk valamire - ami egyébként ronda - hogy de szép!
Ha pedig a magam nevében akarok beszélni, nálam minden egyes darabnak jelentősége volt, hogy miért van a képen, vagy éppenséggel miért maradt le róla. Ha egy divatanyagot csináltam, én nem a modellt láttam, hanem egy, a fejemben felépített karaktert, akinek sztorija volt, élete, lelke, aki mindent azért csinál, mert olyan, amilyen. Mindig tudtam, mit inna, mit enne, hogy ülne le, hogy állna fel, ne haragudj, ő nem teszi fel így a lábát az asztalra, hova gondolsz! Ízük volt, személyiségük, kedvük és hangulatuk, hús-vér szereplők az aznapi színdarabban. Mert ha jól csinálod, ha jó helyen vagy, ha van lehetőséged, tered, akkor a stylist munka nem más, mint egy nagy játék! Alkotói, művészi szabadság a szó legklasszikusabb értelmében. Nekem volt ebben részem, sok éven át. Úgyhogy én tényleg azon röhöghettem, hogy azért kapok pénzt, hogy játszhassak!
És hogy mi értelme annak a sok apróságnak, ha senki nem veszi észre őket? Egyrészt, ha megteheted, hogy elmerülj a részletekben, miért ne tennéd, nem fáj senkinek. Másrészt meg mindig átment az üzenet az olvasónak, csak nagy valószínűséggel nem ugyanaz, mint amit mi láttunk. Ha csak a vállra dobott kabátot vesszük, az olvasó - bár nem fogja tudni miért, de - tudat alatt mindig a gondtalan eleganciával, a magas minőséggel fogja összekötni. Ugyanez igaz a felhajtott gallérra és a nyakba kötött kis selyemsálra is - lesz egy réteg, akivel ezek mindig rezonálni fognak. Mert vannak a divatnak örökérvényű üzenetei, amiken nem fog az idő vasfoga. Többcsatornás üzenetek ezek, több síkon mozgó értelmezésekkel, tudatos és tudatalatti szinten egyaránt.
A divat, az öltözködés sokkal több, mint a trendek, a bevásárlóközpontok és high fashion boltok. Sokkal de sokkal több, mint az aktuális influenszerek által generált tömegüzenetek. Ha lecsupaszítjuk róla a sok trendi faszságot és konzumerizmust, akkor a metakommunikáció egyik legszebb/legősibb formája. És mint ilyen, az egyik örök szerelmem marad.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése