Fogságban

Mindenre van ma már egy kütyünk vagy minimum egy app-unk: alvásra, menstruációra, ovulációra, bármilyen egyéb, épp aktuális ciklusra, vízivásra, stresszszint mérésre, ideális alváshosszra, ideális alvásmélységre, lépésszámlálásra, meditációra, rendrakásra, termékenységre, menopauzára, az isten tudja még mire. 

Csak arra nincs, hogy kapcsolódjunk saját magunkkal, úgy igazán. Csendben, békében, közvetítők nélkül, megfigyelve testük rezdüléseit, jelzéseit. Ahogy anno csinálták. Tudod, régen. Amikor még nem volt kire kiszervezni ezt a feladatot, hogy ezzel se nekünk kelljen törődni, mert nincs rá időnk, nincs hozzá türelmünk. Amikor még csak mi voltunk, és csakis mi. És a testünk. Mert ő jelez. Mert nincs ennél természetesebb dolog. Hogy érzed a kapcsolatot, a viszonyt. Kérdezel, ő válaszol. Ő kér, te reagálsz. Jelez és együtt megoldjátok. 

Sem térben, sem lélekben, sem fejben nem ott vagyunk, ahova születtünk, ahova kitalált minket a természet. A zöld. Az élet. A fény. A hangok. Ahova néha kirándulást teszünk percekre, napokra, azt érezzük, megérkeztünk, töltődünk, majd kiteszünk egy posztot is, mert úgy az igazi, aztán visszamegyünk oda, ahol mindenhez applikáció kell, hogy boldoguljunk. Hogy eligazodjunk a világban és magunkban egyaránt. 

Aztán ha mindez mégsem segít rajtunk, keressük a gyógymódokat, gurukat, sámánokat, módszereket - találkozni magunkkal, magunkban, megint közvetítők útján. Miközben rácsodálkozunk, hogy vannak nők, aki érzik, ha ovulálnak. Vannak nők, akik a Hold ciklusait követik saját ciklusukkal. Vannak emberek, akik maguktól kelnek, mindig ugyanabban a pillanatban. Vannak, akik érzik az idő múlását. Vannak, akik értik, mit üzen a testük. És vannak, akik tudnak rá válaszolni. Applikációk, kütyük és sámánok nélkül. 

Én erre vágyom. A Képességre, ami tudom, hogy megvan bennem is, a türelemre, nyitottságra és hitre, hogy egy vagyok a testemmel, egy vagyok a jeleivel. Mert ki tudná jobban, biztosabban, hogy mit mond, ha nem Mi magunk.