A kiégésről írok cikket. Igencsak intenzíven érintettként vettem a bátorságot, hogy írjak egyet, egy amolyan kulisszák mögé betekintő, "sneak-peek" verziót, azt úgyis imádják az olvasók. Én is.
Mivel halogatom már egy ideje, ma erőt vettem magamon, hogy a miértjén gondolkodjak. Tudok már róla kicsit kívülről, egyet hátralépve írni, hisz a legrosszabb, legmélyebb fos már a hátam mögött van. Nem vagyok szakértő/pszichológus/pszichiáter/coach, csak egy szimpla kreatív szakember, akivel ez megesett - de mivel nem akarom én megmondani a tutit, nem fogok keresetlen jótanácsokkal előállni, így talán ezen sem aggódom. Akkor meg mi a fene van?
Egyrészt nehéz volt most újraolvasnom a kezdeti bejegyzéseimet itt, mert minden mondatra emlékszem, hogy épp milyen kedvemben voltam, mennyire mélyen voltam a béka segge szerinti skálán. A legeslegmélyén. Újra kezembe vettem Füredi Júlia könyvét is, ami a mankóm volt az első időszakban és aminek a gyakorlati feladatai megannyi sírós órát és kétségbeesett napot okoztak, hogy ez nekem nem megy, miért mondja, hogy ez az út, hogy így kell kijönni, hát nem érti hogy nincs olyan hogy holnap meg cél? És természetesen azt is nehéz belátni, hogy még nem vagyok túl rajta. A kút peremén egyensúlyozom, mert bár már nem érzem, hogy húzna vissza a mélybe, de a peremen függeszkedve várok magamra, hogy feltoljam magam. Mert bizony senki más nem tud kihúzni abból a geci gödörből, csak te saját magadat. És csak akkor, ha lementél a legmélyére, a poshadt víztócsáig, megmerítkeztél a fosban és beláttad, hogy most ezt dobta a gép. És elfogadod.
Egyszerre megterhelő és felemelő újra ott lenni magammal a kezdeteknél, átérezni azt amiben akkor fetrengtem nulla huszonnégyben, amikor úgy éreztem, hogy sosem lesz ennek vége, sosem látom meg a fényt a kibaszott életközepi válságom alagútjának végén. Sajnálom magamat és egyben büszke is vagyok magamra, hogy ezen végigmentem és már eljutottam oda ahol ma vagyok. Az út felénél vagyok. Azt hiszem.
De a sabbaticalnak és a megküzdés folyamatának - a kiégésen túl - lettek járulékos, negatív hozadékai is, amikkel nap mint nap meg kell küzdenem. Az elidegenedés a közösségektől és a társas érintkezésektől, hogy újra olyan elveszettnek érzem magam emberek társaságában, mint utoljára 15-20 éve, hogy nehézséget okoz néha a lakásból is kimennem, mert minden olyan fárasztó, minden messze van, minden macerás, minden hiába, minek... Nekem erre kell most új akciótervet előirányozni, és mivel szerencsére már a felénél tartok a folyamatnak, képes is leszek rá, hogy tervet kovácsoljak. Mert itt is, mint sok mentális és fizikai betegségnél/állapotnál, a kis lépéseket kell nagyon értékelni, ünnepelni, mert belőlük fog összeállni a nagy egész. A gyógyulás maga.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése