Egy nagyon kedves ismerősöm a testképzavaros írásomra elküldött egy podcast beszélgetést dr Buda Lászlóval, amiben a könyveiről és a módszeréről volt szó. A Mit üzen a tested c. könyvet persze egyszer már elkezdtem, nagyokat sóhajtoztam közben hogy aha igen, erre van szükségem, aztán félretettem a felénél. Hiszem, hogy minden akkor talál meg, amikor meg kell találnia, vagy beérik vagy nem. A beszélgetésben elhangzott egy olyan mondat, ami az egész, sok-sok hosszú éves szenvedős viszonyomat a testemmel teljesen új megvilágításba helyezte, új szemszögöt hozott be és azt tudtam mondtam, hogy na, ez lehet hogy még kivitelezhető valahogy, ezt el tudom képzelni hogy működik. Jelesül és okulásul a mondat, ami valahogy így hangzott: "Ha megérted hogy üzenni akar a tested a tünetekkel és figyelni kezdesz rá, lesz/lehet egy új barátod." Ha sorstárs vagy, kérlek ízlelgesd!
Tegnap este elkezdtem Elinor Cleghorn Szenvedő nők c. könyvét, aminek alcíme: Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban. A könyv fülszövegéből még egy részlet: "A könyv esettörténetei azokat a nőket mutatják be, akik szenvedtek, és azokat a férfiakat, akik hagyták őket szenvedni. Az igazság a testben és a szenvedő nők vallomásaiban rejlik - akiknek az élete múlik azon, hogy az orvostudomány megtanul-e olvasni belőlük." Az író maga lupusban szenved, de közel 10 év kellett a modern brit orvostudománynak, hogy összekössék a tüneteit és ne legyintsenek azokra. Még alig haladtam vele, de már felrémlett egy csomó kellemetlen, kínos, döbbenetes és oda nem való, megalázó mondat a saját életemből, amit kórházak, magánklinikák, állami intézmények váróiban és orvosi vizsgálóiban kaptam. Az évszázad endokrinológusa, akinek nemcsak életem top 5 legrosszabb élményéből egyet köszönhetek egy ultrahang nélkül(!) elvégzett pajzsmirigy-göb vizsgálat képében, de a legundorítóbb mondatokat is: megkérdezte, mi a foglalkozásom, aztán a stylist szó hallatán megkérdezte, ugye pornófilmekben is szoktam öltöztetni; panaszkodtam a nyakam kicsit megereszkedett bőrére és rávágta h legközelebb (a sejtjük mit) kenjem a nyakamra, az jót tesz neki; mindenáron ki akarta hozni azt a diagnózist, hogy mikrodaganatok vannak az agyalapi mirigyemben és biztosan depressziós is vagyok, ezért kedélyjavítót is felírna, az már annyi páciensén segített. Mindeközben a fiatal, kicsit zavarodott asszisztensnője mellette ült és minden elhangzott mondatra kedélyesen kuncogott a jó dokival együtt. Az is teljesen normális, hogy a férfi nőgyógyászok lebasznak, hogy mi az hogy nem szültem, gyakorlatilag az összes bajomat ennek köszönhetem és érzéketlenül/kéretlenül némelyik még tanácsokkal is el akart látni, hogy hol és hogyan kéne ismerkednem. Mielőtt bárki rám húzná a vérmes feminista jelzőt, idézhetek az egyetlen alkalommal meglátogatott, állítólag hihetetlenül elismert endokrinológus nőtől is, aki a vizesedek doktornő, de nagyon mondatomra legyintett, hogy az nem tünet, minden nő vizesedik. Majd kézzel felírta kedvesen, milyen vizsgálatokat végeztessek el és mivel menjek vissza hozzá. Igen ám, de mindezt egy betege anamnézisének a hátuljára írta fel, ezek szerint az náluk a firkapapír... ott volt feketén-fehéren egy másik nő egész kórtörténete, múltja és jelene...wtf a köbön!
A hét elején megsütöttem azt az almás süteményt, amivel 18 évesen elindult sütő-karrierem. Jelentem, van olyan, hogy nosztalgia és fiatalság-íz. Ez a süti az, legalábbis nekem.
U.I.: Olyan a hét, meg most az élet, hogy semmi másra nem vágyom, mint ülni a zöldben, esetleg vízparton, nem szólni és olvasni. Nyűgös vagyok, harapok és közben bármelyik pillanatban, bárhol rám törhet az engesztelhetetlen sírás. Voltam már máskor is kitörni készülő vulkán, de most épp könnylávával és bunkósággal telve. Ezt az állapotot a jövő héten megfejelem egy szomatodráma nappal, Buda Lászlónak köszönhetően. Majd beszámolok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése