Csak hogy ne gondoljak mindig a legrosszabbra, ne őrüljek meg a fejemben és ne szorongjak a sarokban mozdulatlanul, no meg olyan emberek gondolatai és energiái vegyenek körül, akiket megértek/akikkel rezonálok/akiktől nem félek, elmentem az Off-Biennálé egyik kiállítására, a Holnapután minden megváltozik-ra.
Oltai Kata kurátori tevékenysége és izgalmas kérdésfelvetései mindig kimozgatnak a komfortzónámból - és nemcsak az agysejtjeimet. Budai nebáncsvirágként még mindig igénybe veszi őzgida idegrendszeremet, ha a nyócker legeslegmélyére, bugyrába kell mennem, szégyen ide vagy oda. De ennél erősebb vágy hajtotta a lelkemet és idegeimet, hogy végre olyanokkal legyek - legalábbis az alkotásaik révén - akik valahogy úgy éreznek, úgy kombinálnak, úgy vágynak, mint én. A kiállítás két helyszínre költözött be: az Ernyey József Gyógyszerészeti Könyvtárba és egy klasszikus, gangos bérház egyik lepukkant lakásába a Koszorú utcában. A lokáció nem véletlen - én még bőven emlékszem arra, hogy ez a terület gyerekkoromban, sőt fiatalkorom nagy részében is a prostitúció melegágya volt. Emlékszem, ha nagy ritkán arra tévedtünk körúti sétáink során, sajnálattal vegyes rácsodálkozással tudtuk egyből megállapítani, ki miért kering épp a Rákóczi téren...
A kiállítás összefoglalójából pár kiragadott rész, amiktől egyből könny szökött a szemembe (bár mostanában szinte bármitől): "
A több helyszínre szerkesztett kiállítás azt vizsgálja, hogyan viszonyulnak fiatal- és középgenerációs nőművészek az előző generációktól megörökölt holnapután ígéretéhez. Valamint, hogy a folyamatosan újraalakuló csataterek, a hagyományos alkupozícióba kényszerült nők milyen eszközökkel igyekeznek tágítani a patriarchátus által szűkre szabott mozgásteret." "
Jelentőséggel bír, hogy ebben a budapesti geopolitikai térben milyen módon kezdeményezzük feloldani a nőkkel szembeni elnyomás gesztusait, milyen felvetések, mellérendelések, felülírások történnek. A kiállítás két, összeolvasásra szánt terében a bent és kint, a privát és a köztéri/társadalmi, az egyéni tapasztalat és a kulturális reprezentáció közötti áthatások jelennek meg. Olyan kontextusokat teremtenek, ahol a patriarchátussal alkudozó, ellenálló, kitáncoló, behajló, és különféle stratégiákat felmutató női elbeszélők megjelennek." "Emellett a női test maga is, mint „köztes tér” {in-between space} értelmeződik, az átjárhatóság, kiszolgáltatottság, a fluiditás, nyitottság, sebszerűség, kitettség, változás kategóriáival."
Aki követi az írásaimat, az tudja, mostanság gondom van a közösségben való jelenléttel, legrémisztőbb tini szorongásos rémálmaim tértek vissza hozzám, pedig egyszer már olyan szépen elbúcsúztunk egymástól. Nem véletlen, hogy Benitől (cicc) úgy búcsúztam induláskor (igen, beszélek hozzá, ha van állatod, érted) hogy majd jövök, most megyek emberek közé hogy zavarba jöjjek! A régi berendezésében meghagyott gyógyszertárban kezdtem, ahol belépve az első helyiségbe
Demeter Nóra Zsófia sokak szemöldökét megemelő és ingerküszöbét bőven elhagyó alkotásai találhatók, Lavatory report címmel. Az installáció darabjai Cloacinának, Cloaca Maxima istennőnek, a római mitológia kevéssé ismert alakjának állítanak emléket: végső formájában a Róma alatti szennyvíz csatornahálózat védő istensége lett, de a szerencsétlen szabin nők védelmezője is. A művész olyan undort keltő tárgyakat/jelenségeket használt fel, mint a használt fürdővíz, kihullott hajszálak és maradék szappandarabok. Kedélyesen elbeszélgettem (magamat is meglepve) az alkotóval, megcsodáltam a minden háztartásban fellelhető haj- és szőrcsomókat, elámultam a képzettársításokon és máris elfeledtem, mi van az ajtón túl. Fajgerné festménye, Dankó Boglárka fali szőttese és Magyarósi Éva videóinstallációja is tovább "ringattak" a ne-gondolj-a-gonddal álmomban, miközben a gyógyszertár saját anyagaiból megcsodálhattam a korabeli menstruációs és higiéniai eszközparkot, régi "dildó" hirdetéseket és pár oldalas kisokost férfiaknak arról, mit tegyenek azelőtt és azután, hogy prostituált szolgáltatásiat vették igénybe.
A Koszorú utcai lakás a sztereotípikus agyamban fellelhető minden jellemvonását hozta, a környék péntek délutáni meglepő békéje szép kontrasztot alkotott velük a fejemben. Az előszobában a címadó kifejezés, a "holnapután" rögtön új értelmet nyert számomra: HolnAPUtán - Ejön értem, tán nem nyúl oda, inkább Anyu után nyúl, Anyu utál, de holnapután, eljön értem Apu tán...
A lakásgalériában csinálhatunk magunknak "Szekus-fűzért" az ágyunk fölé, ami szégyenteljes hazánkban csaknem olyan hatásos, mintha álomcsapda lógna ott. Vagy csak létezhetünk a térben, ülhetünk a "kiült" mama fotelekben és összetákolt székekben meglepő felhozatalú albumokat és könyveket lapozgatva, nézhetünk ki a fejünkből, hogy jéé, van még holnap, vagy csak elszívhatunk egy cigit a ritka romantikus, félköríves erkélyen, ami nekem egy külön oázis volt a magára hagyott betonkerületben. És hazavihetjük annak a bizonyosságát, hogy igenis, minden ellenkező félelmünk és szorongásunk ellenére, akármit szajkózik is a karhatalom, van értelme máshogy 'látni', van értelme elgondolkodni az elgondolkodhatatlanról, van értelme megpiszkálni a tabukat és döntögetni a begyöpösödött bálványokat. Mert kellenek olyan helyek és alkotók, akik segítenek a lelkünknek, agyunknak, elménknek, hogy általuk mi is többek legyünk, 'értékek', ha csak arra a pár percre is.
Köszönöm, hogy vagytok, művészek, kurátorok, máshogy gondolkodók. Csak ettől érzem azt egy picit, hogy az emberiség nem tűzre vetendő, hitvány kitalálmány.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése