Monológ

Nincs mit mondanom, mondja beletörődve az író.

Most nincsenek szavak, csak érzések, hallom a nőtől.  

Most csak figyelnék, ha lehet, így az ember. 

Megpihennék végre, szól a kisgyermek. 

Csendesedj le, hogy megértsd, tanácsolja a bölcs. 

Picit állj meg és légy türelemmel, int a test. 

Megdermedtem, most szeress te, suttogja a szív.

Nagyon fáj, kiált az anya.

Akarom, mikor már, kiabál az egó. 

Meg tudod oldani, nincs nálad erősebb, bíztat az amazon. 

Érted végre, mit üzenünk, kérdik a tünetek. 

Csak kérned kell, vallja a hívő. 

Már túl késő, hiába minden, felel a pesszimista. 

Az idő nem számít, állítja az optimista. 

Az Élet véges, de szép, mondják a könyvek. 

Megállva, hallgatózva, elcsendesedve, elveszve, belül és kívül. Tompán, fátyolosan létezem, kivárok, még nem tudom kire és mire. Kedd van. Ezer éve már, de mintha csak tegnap kezdődött volna. A monológ meg csak folyik, a szólamok - csak remélni tudom - talán egyre inkább harmóniában. 

De mégis mikor?