Elsőprájdozó lettem

Büszkén, tiszta és szeretetteljes szívvel, könnyeimet folyamatosan visszanyelve, hogy ne most, majd otthon... No de ez napokkal ezelőtt még nem volt így. 

Merthogy bevallom, féltem. Áldozata lettem a kormány kommunikációs stratégiájának, elhittem, hogy félni kell, hogy már ott tartunk, hogy 2025-ben azért, hogy kimegyek egy békés rendezvényre, akkor leültetnek, megbüntetnek, leköpnek, megvernek, megvetnek, ejjnyebejnnye, jobban tennéd ha otthon maradnál. Pár órával az indulás előtt még azt sem tudtam, hogy végül a proud feliratú, szivárványcsíkos pólómban fogok a gyűlekező helyre indulni, szívemben icipici rettegéssel és nyirkos, hideg verítékkel a hátamon, hogy jajjmileszvelem. A Nyugati metróaluljáróba érve aztán több dologgal szembesültem: egyrészt nem voltam egyedül, kezdtünk tömeg lenni meg tényező, másrészt a sok büszke, telibeszaromhogymásmitgondol fiatal mellett találkozott a tekintetem a szintén rejtőzködni próbáló középkorúakkal is: a hölgy, aki csak egy szivárványos gumikarkötővel jelzi szolidaritását, azt is egyre feljebb és feljebb tolva az ingujja alá; egy másik, akin fehér sapka van, de kikandikál egy szivárványszínű a táskájából, gondolom majd jó időben, számára biztonságosnak érzett helyen meglesz a csere is. Elszégyelltem és megsajnáltam magunkat, hogy lám, ránk ennyire hat ez a gyűlölködő fos, amiben létezni kényszerülünk, ennyire zsigeri ösztönné lett a közhangulat. És az is lám, hogy itt vannak a fiatalok, akik ebbe kurvára szarnak bele! És ez jó, ez a helyes, ez a követendő! 

A Deákon már kezdtem kihúzni magam, a tömegbe érve, majd a menetet elkezdve pedig büszkén viseltem a "jelet", hogy én is így és itt, mint Ti. Mert ahogy most mindenki - mármint aki ott volt vagy azt látja, ami tényleg a képeken van - leírja, hogy ez nem a magamutogatásról szólt, nem arról, hogy a hálószobát citáltuk volna az utcára, hanem a szeretetről, az elfogadásról, a szolidaritásról, annak az egyszerű képletnek a megértéséről, hogy ma Ti, holnap akár Mi lehetünk a következők. Mert ez már nem egyszer, nem kétszer volt így, mert mindennapos volt a zsidók szájából is hogy ugyan már, ezt már biztos nem csinálják meg velünk, aztán csak DE! És aközben is a fehér, nem zsidó származású, magát kereszténynek valló többiek - ha nem is értettek vele mind egyet - annak örültek, hogy nem róluk van szó, nem ők vannak a célkeresztben. És ennyivel el is intézték. De én mindig csak azt kérdem, miért vagy ilyen nyugodt, hogy holnap nem téged pécéznek ki? Ugyanolyan mondvacsinált ürüggyel? Mondjuk hogy kék a szemed? Szőke/barna a hajad? Netalán vörös - ami régről "tudjuk" hogy a boszorkányság jele és mivel erre a középkori értelmi szintre szeretnék visszajutattni a népet, akár ez is előfordulhat? Vagy anyajegyed van, nincs anyajegyed, termékeny vagy, nem vagy termékeny, egyedülálló vagy, fogyatékos, roma, más kisebbséghez tartozó, más nyelvet beszélő, vagy teszem azt NŐ? 

Tegnap egy picinyke reményt visszaadtak a szívembe, hogy még lehet itt valami jó, hogy még nem mindenki agymosott, nem mindenki kanapéhuszár. És tényleg, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy tegnap csak béke volt, meg szeretet. Nem türelmetlenkedett senki, nem anyázott, nem erőszakoskodott, a szemek csak mosolyogtak, a szájak csak nevettek - egymásra, magukban vagy akár fel az égre, hálát adva akárkinek is, hogy ott van, most, ebben a pillanatban.

Együtt voltunk. Mint emberek, mint értelmes, gondolkodó és érző lények és mint magyarok, akik szeretnék végre visszakapni ennek a valódi, nem gyomorforgató és szégyellnivaló hangzását. Menjünk tovább ezen az ösvényen, plíz! Mert ez az egyetlen út! 

U.I.: Jaj, és még pár fontos dolog: KariGeri, minden tiszteletem és köszönjük! Ugyanúgy a jó fej, békés, igazából velünk nem is foglalkozó rendőröknek is - mondjuk okuk sem volt rá, akármit adtak is ma már a vezetőségük szájába. És köszönöm Pogány Juditnak József Attila versét, az Örkény Szinház társulatának pedig a támogató sorfalat. Betettem ide, de ha teheted, keress rá az ő előadásában tegnapról. 

Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok, nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog, a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő, dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát. S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát. Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt. Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család. Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt. Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart. Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény. Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény. Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia. Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad! Totyogjon, aki buksi medve láncon – nekem ezt nem szabad! Költő vagyok – szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat! Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót – nekem add meg boldogabb énekem!