Kölcsönhatások

Szimpatikus, rokonlélek, ellenszenves, zsigerből taszító - mindennapi kapcsolatainkban jelenlévő jelzők, valaki próbálja fejtegetni az eredetüket, mások csak sodródnak velük, ha így adta, hát így adta alapon. 

Sok sorstársamhoz hasonlóan, mint szorongó, frusztrált, csomagokkal érkező egyén, akinek régebben nagyon, ma már egyre kevésbé (de valamiben még mindig) okoz nehézséget a valóság felfejtése, valóságként való érzékelése, na szóval nekünk rohadt nehéz ezeken a fogalmakon eligazodni. Egy introvertált, egyébként is minden lépését megkérdőjelező és önbizalomhiányos egyed ugyanis oda is ellenszenvet lát például, ahol nincs. Jaj, hát ő biztosan utál, de hát láttam rajta, nem érted, hát akkor ezt vagy azt miért mondta, (sőt most már lehet úgyis, hogy) de hát látod hogy nem lájkolja amit kiteszek, másnak bezzeg szívet nyomott, be sem követ, stb... Fárasztó és nyomorúságos ebben az állapotban létezni, rendkívül sok energiát emészt fel az ezen való állandó agyalás és szorongás, a kombinálás, a minden! 

Van viszont az az észlelés is, ami valóságos, amikor valakinek tényleg nem vagy szimpatikus, nemcsak odaképzeli a belső kis szorongód. Bizarr vagy nem, de én számon tartom ezeket, ízlelgetem, keresem az okokat. Jelenleg kettő van a tarsolyomban, akiket néha előveszek, nézegetem a kapcsolatot és kutogatok, vajon miért is alakult/alakul úgy ahogy. Itt is van persze bizonytalanság, legalábbis az egyiknél - ott még merek hinni abban, hogy csak a megszokás játszik velem és nem rossz, maximum közömbös a viszony. A másikban azonban -  mivel ott fül- és szemtanú is volt - teljesen bizonyos vagyok. És hogy mit ízlelgetek? Egyrészt magamban vájkálok, régi beidegződésből rögtön magamra sütöm a szarfej, a nem szerethető, a nem szimpatikus, a na, mondjuk ki, érthető mondatokat. És elindul egyfajta hibáztatás, szinte lelkifurdalás, hogy akkor biztosan én tettem valamit, én mondtam valami bántót, lealacsonyítót, ha még akaratlanul is. Szorongani kezdek, sőt szégyellem magam, de persze nem tudom, min kéne szégyenkezni, csak biztosra veszem, hogy muszáj! Ekkor a felnőtt, reális percepciókra képes énem előlép és megállít. Igaz, kissé gyermeteg módon, de megnyugtat számos példa felsorolásával, hogy de hát annyira nem lehetsz faszfej, ha ez meg az kedvel, ha ő meg amaz a barátod, érted, ők is tévednek? Ennyien tévednek? Számba veszi a találkozásokat, az interakciókat és felsorakoztatja érveit, miért nem lehet igaz, hogy megbántottad a másikat - legalábbis szándékosan, a tudtoddal biztosan nem. 

Nagyon kis fasza felnőtt énrészem van, mert meg tud nyugtatni, vagy inkább azt mondanám, jócskán lehalkítja a belső bizonytalankodót és puffogót! Hozzá is teszi rögtön, hogy persze arról semmit sem tudsz és bele sem gondolsz, kedves gyermeteg Anikó, hogy mi lehet a másik fejében: lehet ő is frusztrált, lehet szorong épp valamin, lehet benyomtam egy gombot és még ő sem vette azt észre, lehet hogy nem is játszol olyan szerepet az életében, hogy egyáltalán elgondolkodjon rajtad! Mert bizony ez a gyermeteg énrész geci önző és geocentrikus, ahol természetesen ő maga a Föld, mi más.

Biztosan okosabban és tudományosabban is lehetne erről értekezni, én is hallottam biológiai, biokémiai, társadalmi, pszichológiai okokról, anyagokról, morzsákról és pillanatokról, amik eldöntik, végül kik fognak egyfelé menni és összekötődni és kik nem. De a magam nagyon is amatőr módján bámulatosan rejtélyesnek találom és mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy nincsenek kőbe vésett állapotok - vagy csak nagyon ritkán! Mindig lehet egy olyan szó, tekintet vagy mondat, ami átbillent, jó vagy rossz irányba akár! A legjobb az, ha óvjuk azokat, amikben pozitívan biztosak vagyunk és próbálunk azokon simítani valamicskét, ahol bukkanókat érzünk! De csak és kizárólag a saját önbecsülésünk határain belül, önazonosan, "önszeretve"! 

U.I.: Ez a fenti blablázás nem vonatkozott az állatokkal való viszonyokra, jelen esetben a macskákkal, azaz nekem Benivel való kapcsolatomra. Mert az megfejthetetlen, követhetetlen, következetlen, lett lévén éppen harmadik alkalommal kéredzkedett fel az imént az ölembe, ahogy ülök az asztalnál. Harmadszorra! A Benjámin! És dorombol! Ki érti ezt? Ki? Hogyan? Szóval most nem mozdulok, próbálom még a billentyűket is minél halkabban verni, sosem lehet tudni, mitől rebben el rólam, mint a pillangó, vissza se nézve! Gazdi szívem olvadozik, de azt is csak halkan és kevés mozgással. Kérem szépen, itt épp kapcsolatfelvétel van, sőt lehet szeretet?