"Annyira jó vagy Anikó. Saját magunk elhazudott életközepi haláltusáját mered mindennap megírni. Nagy szükség van ilyen útkeresőkre." - kommentelte az egyik írásom alá egy írótársam az írókurzusról. Hát mit mondjak, melengette vele kicsi bizonytalan szívemet és egómat. (persze az is, hogy egyáltalán kommentelt valaki)
És mit akartam mindezzel? Annyit, hogy mindennek és mindenkinek sok-sok rétege van, amiből a legtöbb nem látható, talán még évek múltán sem. De attól még ott van és meghatározza az illetőt, nagyon is!
Mert én úgy vagyok ezzel az egész őszinteséggel, hogy ez nekem nem bátorság, ez lett szép fokozatosan az alapállapot. Persze, amikor először tettem ki az online térbe itt a blogon bármit arról, ami bennem zajlik, hát azt hittem menten elsüllyedek a szégyentől. Akkor tudtam magamat azzal nyugtatni, hogy ugyan, az a két szem olvasó - akik a barátaim - azok előtt nem kell szégyenkeznem. Miután közhírré tettem hogy blogolok, meg elkészült a kedvesen amatőr írói Facebook oldalam, hát akkor újabb állomáshoz értem, újra meg kellett magamnak magyarázni, miért nem kell szégyellnem a mondataimat. Van benne tapasztalatom, valahogy olyan 10-15 éve őszintébb vagyok, volt hogy meg is rótt valaki, vigyázzak, kinek mit mondok el. Én meg úgy voltam vele, amit én nem szégyellek, arról aztán mondhat bárki bármit, én vállalom. Szóval igen, Mesi - jaj olyan szépen írtad - az elhazudott életközepi haláltusáról írok... tetszőleges aspektusból, amihez tudsz kapcsolódni, ha érintett vagy.
Viszont, és itt a viszont. A lelkem meztelensége és szégyene vagy épp annak a hiánya egy dolog. Amivel nehezebben küzdök, az a külső. És annak megmutatása, nyílt színre tétele, tetemre hívása. Mert itt nem látsz szelfiket, pózolgatást, semmit, pedig tudom és ezerszer is tudom, hogy attól megy igazán a META szekér, meg az ismertség, meg a márkaépítés, meg a fiszfaszom. Nekem ez sosem ment, még húsz évesen sem, nemhogy középkoromba érve. És mivel pont arról szoktam nyavalyogni, mennyire nehezen fogadom el az idő múlását, hát, az sem könnyíti meg az "arcos" posztokat. A divatban töltött 16 évem, a frusztrációim és testképzavarom feljogosít, sőt tökéletes alanyává tesz annak, hogy bedőljek az online fiatalság- és szépségkultusznak. Még úgy is, hogy tudom a feléről, hogy nagy kamu, hisz én is részese voltam. Meg azt is tudom hogy 16-20 évesen a világ legegyszerűbb dolga üdén és kollagénnel dúsítva spontán felnevetni és a természet meg az élet rendje, ha ugyanez már nehezebben megy 40 valahányévesen.
Már napok óta tudom, hogy szeretném ezt a gondolatot illusztrálni. És még így is, hogy igazából egy kibaszott lábfejet látsz csak, a mondandók igen sok rétegben épülnek egymásra. Mert Te valószínűleg ennyit látsz: középkorú nő lábfeje egy jógaszőnyegen. Egy szép, semleges mondat, és lehet még hozzáteszed, de menő, hogy jógázik. És mi van az én fejemben? Inkább úgy kérdezem, mi okozhat bizonytalanságot bennem? Pfff, sorolom.
- A lábfej és pedikűrözetlensége: alapvetően nincs bajom a lábfejemmel, fene tudja ezen látszik-e már a kor. Nincs körömlakkozás, mert egyrészt pihentetem, másrészt az HBO már sokat citált sorozata a bjuti-ipar horrorjairól folyamatosan elbizonytalanít. Különösen a körömlakkokról szóló rész és az, hogy a gőzeik mennyire bele tudnak avatkozni a női hormonháztartásba... Szóval én, a körömlakkok királynője, akinek több mint 100, nem hiszed el de fejben tartott különböző árnyalatú lakkja volt otthon, aki hobbit űzött abból, hogy mikor, hol, melyik színt, melyiknek milyen üzenete van, milyen utalás, milyen inspiráció van mögötte, aki egy fotózáson élvezettel vezette elő a milyen színű legyen a modell körme kérdést és filozófiát társított hozzá - na ez a nő jár-kel pőre, lakktalan lábfejjel. A kézfejemről nem is szólva, de azt már megszoktam. (És amit másért nem mutatok meg☺) Ez a lábfej a vágyaimat, a bizonytalanságomat és frusztrációimat jelenti. Nekem.
- Jógaszőnyeg: ha jobban megnézed, már elég kopott. Most mondhatnád, hogy hát hiszen azért, mert annyit használtam, ami jót jelent, de egy olyan világban, ahol szinte csak az új szép és elismerhető, ott még ez is szemet tud szúrni, pláne egy olyannak mint én. Szeretem, imádom és büszke vagyok rá, persze, de akkor is vannak napok, amikor picit a többiektől elhúzódva dobom ki az órán a padlóra. Hülyeség, tudom.
- Maga a tény, hogy ennyi látszik belőlem a képen. A fentiekre visszautalva, én magam és összes bizonytalanságom van a képbe sűrítve. Milyen szép is a fotográfia, hogy egy pillanatba sűríti a mindent! Talán ezt szerettem a legjobban a munkámban, a megfogalmazott üzenet egy pillanatnyi megörökítését, ami ha minden a helyén van, egy CSODA!
- A jóga: aminek nagyon örülök, hogy elkezdtem, de ennyire ambivalens módon érintő mozgásformát még sosem űztem. Mert egyszerre szeretem és gyűlölöm. Szeretem mert - mivel kibaszott egoista vagyok én is - elmondhatom, hogy igen, szoktam jógázni. Meg szeretem, amit okoz a testemmel, hogy beolajoz, hogy képessé tesz már néha olyanokra, amikre sosem voltam képes. De gyűlölöm például óra közben, mert engem untat. Akkor is, ha kurva nehezen megyek az ászanákkal, vagy a közelében sem leszek soha annak, hogy végre tudom hajtani. És gyűlölöm, mert lelkileg meggyötör. Mert arra emlékeztet, mennyire elhanyagoltam a testemet, mennyire mostohán bántam vele, mennyire utáltam egész életemben és most sem vagyunk a legjobb viszonyban. És hogy ő egy lenyomat. A korlátozott mobilitásom a lelkem bántóan arculcsapó lenyomata, ami sokszor megríkat, akár már óra közben is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése