Aki egy laza, vidám, színes nyári írást akar olvasni, az pörgethet is tovább, ma ilyet itt nem kap. Ellenben lesz szó gyászmunkáról, megrekedésről, álmokról és nem vidámságról.
A múltkori írásom a gyászról nem maradt nyomok nélkül, akadozva, de elkezdtem intenzívebben foglalkozni vele. Ami mit is takar? Elzarándokolok, ha tudok, a templomba, aminek a kriptájában azok vannak, akikből én származom. Az odavezető út olyan, mintha a saját szíved kivégzésére mennél, önként, metróval, villamospótlóval, busszal és gyalogszerrel. Mivel a belváros kellős közepén áll a templom, turisták és éttermi becsábítók hadán keresztül szlalomozol, amíg meg nem érkezel a templom kellemes, állandó békességet árasztó hűvösébe. A bennfentesek magabiztosságával mész előre az oltár felé a nyitott ajtóhoz, ami a pincébe vezet. Első alkalommal fogalmam sem volt, hol van a kripta főkapcsolója, így sötétben, mobilfény mellett csináltam a mit is? Nem nagyon vannak rá szavak, azért sem, mert minden nap más, van hogy zokogok vigasztalhatatlanul, van hogy egy mukkot sem szólok, könnyem sem csordul, sőt olyan alkalom is volt, amikor szinte hallottam, hogy "valaki" a fejemben rohangál egy folyosón és csapkodja be az ajtókat, szinte csak fel nem kiállt Gandalf módjára hogy itt ma nem jutsz át, nyomorult! Na, aznap tényleg nem jutottam be magamhoz, az érzéseimhez. Nem tudom, meglesz-e és ha igen, mikor az eredménye ennek, de elindulásnak meg a semminél, az állandó hátrább tologatásnál nyilván sokkal jobb.
Megrekedtem. Sokadszorra. Egy nagy haszontalan szarkupac vagyok. A fenti témával meg úgy általában az életemmel is úgy érzem, hogy ez valami átmeneti állapot csak, de persze ez kurvára nem az, nem fogok egy nap felébredni, hogy anyám él még, van munkám, van életcélom, boldog vagyok, sunshine happiness! Nincs ilyen reggeli csoda, pedig ebben reménykedem már vagy 40 éve, hogy van, csak akkor más kivánságaim voltak még. Várok, kivárok, fasz tudja mire, gondolom a tündérre a varázspálcájával, pedig itt is tudatos, proaktív erőszakra van szükségem magammal szemben, magamért, mint a fenti témában! Hajrá magamnak!
Itt van ez az írás dolog is... mint állandó Damoklész kardja, hogy mégis WTF? Most van lebegőben két novellám, hogy az kell-e, nyer-e, bejut-e, akármi. Nemrég több helyről - ahonnan nem vártam volna - minden előzmény nélkül megkaptam, hogy olvasnak, követnek és nagyon jó, folytassam. Meglepődtem, köpni-nyelni nem tudtam és elpirultam, miközben lassú tűzön pirulni kezdett a szivem, hatalmasakat dobbanva és piruettezve! De persze ez nem egy könyvkiadó szájából hangzott el miközben átnyújtotta a megelőlegezett bizalommal megszerkesztett bianco szerződést két-három regényemre... Nem, ez régi ismerősöktől hangzott el, mégis abban a pillanatban ugyanúgy éreztem magam. Megtisztelve. De hogy ezeken túl mi lesz, hogyan, minek, faszom se tudja, nekem kell ezt a megfelelő fakkokba elhelyezni itt is és nem másokra várni. És végre megszülni, hogy készen állnék-e valami nagyobbra, hosszabbra...
Szóval irigyellek, ha Te nem vagy elakadva, üdvözöllek a klubban, ha igen és tudd, hogy nem vagy egyedül. A sokadik klub alapítás léce rezeg, ejj ejj... Mindenesetre nekem jólesett kiírni. Uff és Ámen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése