Fél órája piszkálgatom a billentyűzetet, nézegetem a Facebookot, a telefonomat, az instát, a jegyzeteimet, iszom a habos kávét a hűvös erkélyen és görcsölök.
Mert én most kurvára rákészültem. Hogy van egy órám, pont jó lesz az időzítés - tudod META veled is csak a baj van, mert neked ugye semmi sem mindegy, veled semmi sem lehet spontán - szóval na most akkor ÍRNI FOGOK. Így bizony, nagybetűkkel! Mer' az olyan romantikus, bögre, tejhab, péntek délután, gyere múzsa, kólintsál fejbe, induljon a flow!
De a flow meg a múzsa ma köszönik szépen, nem kérnek belőlem. Utóbbi már pár napja lesütött szemmel oldalog el, akárhányszor keresném vele a szemkontaktust, vagy kérném meg hogy csak egy picinykét lódítson előre életben, fejben, szívben, akármiben. De ő mélységesen hallgat, látom rajta a zavarodottságot, hogy sunyít, de nem tudom, mit vétettem. Talán megint elhittem a hangoknak, amit mindig szajkóznak, neki meg rohadt fárasztó engem először kiemelni a gödörből, majd még onnan magasabbra emelni, fel a szférákba ugye.
Közben telik az ideális idősáv, elfelé, majd ugye holnap megnyílik megint, majd akkor kiteszed, suttogja. De mit, kérdem én, az írói (ma nagyon elrugaszkodottnak tűnik ez a kifejezés) blokkot, a napot, amikor folyamatosan a sírás kerülget, a villamospótlón az aktuális könyvet olvasva, egy kisbabára nézve, az anyám sírjánál, a macskámat nézve ahogy alszik, úgyhogy lehet mégiscsak velem van egész nap, csak most a sírás múzsája. Összekevertek ott fent valamit, vagy épp ellenkezőleg, üzennének. Csak gyorsan kitalálnák, mert a META nem kegyelmez, az ember meg végez.
A "kéne" kínzó percei, órái, napjai ezek, amikor érzed hogy van valami a levegőben, ami köröz fölötted, segíteni akar, de te nem tárod szét a karjaidat hogy befogadd! Mert elfelejtetted hogy kell.
U.I.: És vajon befértél végül? A META Isten által előírt idősávodba?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése