Mivel összeszedtem minden bennem lévő exhibicionizmust és kiírtam múlt héten, hogy ha meglesz a 200 követőm, akkor indul a sorozat a divatról, az én szemszögemből, Ti meg annyira de annyira kedvesek voltatok, hogy meg is lett, sőt!
És akkor én lefagytam, hogy bassza élet.
Hogy akkor most írnom kell, de miről is? Meg hogyan, meg honnan kezdve? A tojástól vagy in medias res, vagy sztorik meg epizódok, vagy? Vagy?
Szeretek rendszerben látni, meg a nulláról kezdeni az ismereteket, meg átlátni a folyamatokat, ezért úgy döntöttem Ti is ebben a tálalásban kapjátok, ha akarjátok, ha nem, hisz beleszólás ugye, az nincs! De ígérem, nem lesz unalmas!
Induljon akkor a legnyálasabb, legközhelyesebb kérdéssel a sorozat, hogyan, meg miért lettem stylist?
És persze rögtön azt felelhetném, hogy már gyerekkorom óta ez volt a vágyam. De a lófaszt, mert nem! Sokkal inkább akartam balett táncos (erről a traumámról nem tudom, meséltem-e, de apám két napig hitegetett aztán közölte h ezzel a testalkattal lányom...), "cirkuszos" (legyen az bármi), de leginkább Indiana Jones lenni. Mármint a női, aki megtalálja Attila sírját, mert hát az kurva egyszerű, nem is értettem, hogy nem lett még meg. Régészeti, múmiás és őskori albumokat bújtam, már a bilin ülve is. Emellett pedig királylány mániám volt, gyerekszoba híján mindenféle megélés és kiélés nélkül. És egyszercsak, talán 6-7 évesen, megkaptam az első nyugati Barbiemat, a messzi Kanadából. Az imperializmus tényleg úgy terjedt, mint a vírus, mert engem egy szinte azóta sem múló láz kapott el, az ajándékkal ugyanis megelevenedett az a tökéletes királylány kép - szőke hullámos haj, kék szem, elegáns tartás - ami addig a fejemben meg a rajzaimban élt.
A Barbie és vele a rózsaszín lett a mindenem, e mellett a vagány Indiana Jones imázs is megfért simán. Ahogy nyílt ki az ország, úgy szaporodtak a Barbie beszerző helyek is - én ebben vettem észre a kommunizmus hanyatlását és bukását, majd a rendszerváltás csodáját. Mivel a Barbie imádatomról és a róla szóló elméleteimről már két cikket is írtam, most nem ragoznám, a lényeg viszont az, hogy a magyar könyvipar viszonylag hamar felismerte, hogy kérem itten igény van. Mivel nem lettünk hirtelen fogyasztói társadalom (ejj, azóta sem) hihetetlen széles választékkal, így babák ugyan voltak, de plusz ruhák alig, vagy horror áron. És mivel a magyar divatipar egyébként sem állt előtte sem szilárd lábakon és sok háztartásban a nők maguk intézték a ruhatárukat, megszületett ennek mintájára a Babadivat c. füzet, benne sok-sok amatőr fotóval és Barbie babára illő szabásmintákkal. Kivehető, zsízsegős áttetsző papírra átrajzolható, kivágható szabásmintákkal - pár alap ruhadarab, amiket változatosan lehet elkészíteni, anyagtól, díszítéstől függően bármilyen alkalomra.
Ezzel a füzettel keltem és ezzel feküdtem, álmodoztam, terveztem, talán innentől kezdve rajzoltam egész kollekciókat is, fene tudja, ez már homályos. Nem sok dolgot készítettem, de rájöttem, hogy ha az összes Barbie ruháit összeadom, igen sok variánst lehet kihozni belőlük. És a füzet mintájára én is fotózni kezdtem őket: beállítottam a kertben, bokrok elé, virágágyásba, könyvespolcra, akárhova, öltöztettem, pózoltattam és lekaptam őket. Sosem játszottam velük klasszikusan, mint más gyerekek - sztorik, beszéltetés, ilyesmi - annál jobban tiszteltem őket, mint valami szent teheneket. Számomra a tökélyt, egy tökéletes életet és világot képviseltek, ahol csak szépség van és elegancia. Holmi szerepjátékkal csak megszentségtelenítettem volna őket! És itt felmerülhet Benned és igen - magamnak való gyerek voltam, akit hat könyvvel egy hétre ki lehetett volna rakni akárhova, meg persze pár Barbieval.
Nagyon messziről indultam és mivel életemben igen későn lettem stylist, a "kettő közöttit" próbálom lerövidítve elmesélni, ha megy. Szóval a Barbie-k egy idő után bekerültek szépen, hiánytalanul, vigyázva dobozokba és ma is becsben vannak tartva. Elindultam a társas szocializáció útján, magamra szedtem még több frusztrációt, testképzavart, néhol étkezési zavarral is megfűszerezve és a "test" lett a mindenem, az alfája és omegája minden sikernek és bukásnak. A tökéletes test! És annak felöltöztetése, ha pedig a test nem tökéletes, a hibák elrejtése. A kis hazánkban fellelhető összes ruhával kapcsolatos kiadvány és akármi járatva/forgatva volt, a Quelle katalógustól a Burdán át a 100XSzép és Bravo és IM magazinokig. Amiben volt divatanyag, divat tipp, bazár, akármi, az ment a szürkeállományomba, szívtam befelé információra éhesen. Tudni akartam erről mindent, hogyan lehetek én is "tökéletes", mi a titok, mi az a nüansznyi valami, amitől az ízlés ízlés lesz.
A pályaválasztásnál hamar lesöpörték az asztalról bárminemű ebbe az irányba próbálkozásomat - bár bevallom, magam sem gondoltam erre. Még mindig inkább arról álmodoztam, hogy régész leszek. Erről azonban töritanárom beszélt le, szigorú villogó szemekkel és kellő határozottsággal! A családi elvárás egy komoly egyetemi diploma volt, ebből lett végül a jogi. Öt év, ami alapjaiban határoz meg azóta is anélkül, hogy valaha is jogászként dolgoztam volna. Az egyetem alatt a ruhamániámat divatlapokban és saját magamon éltem ki, meg ha bármelyik barátnőm kérte, mentem velük vásárolni. Már ott, akkor is olyanokat ajánlottam, amiket soha nem vettek volna le a polcról, én meg nem értettem, mi ezen olyan nehéz...
Én "alteros" gimnáziumba jártam, ez talán a velem egyidőseknek mond akármit is: gyapjúszoknya, tésztanyaklánc, bakancs, hosszú bőrkabát, Nirvana és Björk, no meg világfájdalom. Elítéltünk mindent, ami új, turkáltunk, újrahasznosítottunk, batikoltunk, átalakítottunk - jellegzetes kinézetű, békés, számomra ma is szerethető szubkultúra voltunk. Ebből a négy évből kerültem be a klasszikus hagyományokkal bíró, dinasztiákat kinevelő ELTE-ÁJK falai közé, már elsőben kiskosztümöt és szűkített blúzt hordó, koravén lányok és öltönyös, kék inges fiúk közé. Betagozódni ott sem tudtam, barátnőimmel mi voltunk a "furán" rövidhajú lányok, akik buliznak, kocsmáznak tanóra helyett, de jól tanulnak és elvannak a stréberekkel is. Az akkori divatot páran próbáltuk csak becsempészni a konzervatív falak közé, csodálkozó tekintetek és megjegyzések kísérték a leopárdmintámat, a térd alá érő kabátaimat meg a nadrágra húzott szoknyámat. De leszartam!
Az öt év eltelt, én lelkileg kikerültem egy légüres térbe, fizikálisan pedig az Oktatási Minisztériumba, mint pályázatkezelő referens. Egy évig húztam ott, miközben terápiára kezdtem járni és néha már hangosan elgondolkodni azon, hogy mi a fenét keresek itt és mit is akarok az élettől. Megint a velem egyidősek emlékezhetnek a PestiEst-re, a kis füzetre, amiben minden benne volt, amit egy fiatal tudni akart az életről: bulik, éttermek, szórakozóhelyek, programok és hirdetések, mindenféle témában. Na és ott, a kis aprók között egy tanácstalan munkanapon megláttam a KREA Művészeti Akadémia hirdetését - stylist és divattervező szakjuk felvételt hirdetett.
Folyt. köv.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése