Hol is tartottam?
A "mindenkit izgató", különösen húsba vágó kérdésnél, a hogyan, meg miért lettem stylist-nál.
No meg ott, hogy üldögéltem a közigazgatásban az asztalomnál, nem értettem, hova akar vinni az élet vagy én őt. Aztán az akkori programújság, a PestiEst válaszolt a fel nem tett kérdésemre. "Na és ott, a kis aprók között egy tanácstalan munkanapon megláttam a KREA Művészeti Akadémia hirdetését - stylist és divattervező szakjuk felvételt hirdetett. "
A divattervező kifejezéssel nyilván tisztában voltam, de a stylistról lövésem sem volt. Így szépen, modern felvilágosult fiatalként rágugliztam és egy világ nyílt ki előttem. Egészen addig azt hittem, csak mint tervező lehet közel kerülni a ruhákhoz, arról pedig éreztem, hogy az nem lennék. De hogy lehet úgyis, hogy már készen van a ruha, és én csak megmondom, ki mit viseljen, mi mihez passzoljon? Hát úristen, ilyen van? És hát mi ez, ha nem az álommeló? Rezignált közalkalmazotti státuszomban létezésemet elementáris erővel rázta meg ez az egyetlen kifejezés: stylist. Benne sűrűsödött minden, ami az Életet, azt a nagybetűst jelentette számomra, no meg a kiugrást az álmok és vágyak nélküli monotonitásból.
Mint lelkiismeretes, rendhez és fegyelemhez szokott "people pleaser", csendben, csak pár barát bevonásával, munkaidőn túl csináltam meg a felvételi anyagomat - ami ha-ha, mi más, fotózás volt. Az eredményt pedig - nem ismervén más formát - szépen annak rendje és módja szerint beköttettem keményfedelesen, akár egy diplomamunkát. De mivel éreztem, hogy mégiscsak ez valami művésziskola, ahol kell az extremitás, fehér bőrt választottam. Mert magam voltam a lázadás!
A felvételin kurvára izgultam, kilógtam korban és stílusban, sosem voltam még a közelében sem művészeti iskolának - meg valljuk be, az öt év jogi egyetem nyomot hagy az emberen. Frissen érettségizett, elvont, művészcsaládból származó, kisképzőt végző, már filmekben asszisztáló "lényekkel" kerültem egy légtérbe én, meg a keményfedeles felvételi munkám. De amikor a felvételiztető oktató második kérdése az volt, hogy mit hordtam a jogi egyetemen el sem tudja képzelni, én majdnem elbőgtem magam. Hogy megérkeztem.
Felvettek, szerintem leginkább azért, mert ekkora csodabogárral még ők sem találkoztak. Ott én voltam a különc, a fura, a más, ahogy egyébként előtte meg azután is mindig. Pár nappal később pedig, egy szép felmondással a kezemben besétáltam a főnökömhöz.
Az első év nagyon kemény volt, nem szépítem. Munkanélküliként, újra az iskolapadban, kibaszott lelkes voltam ugyan, meg ugye mindig is stréber voltam, de az agyam majd szétfeszült a szokatlan feladatoktól, valahogy kurva nehezen állt rá arra, hogy itt hogyan is kell gondolkodni. Volt olyan óra, ahonnan minden héten sírva bandukoltam haza, átkoztam magam, hogy mi a fenét keresek ott, alig találtam valakivel a hangot, megőrültem attól, hogy lehetek ennyire kivülálló. Egyszerűen nem értettem ezt a világot, bár rohadtul akartam és akartam. Rajzolgattam, paszpartuztam, fotózgattam, de mindig ott volt a "gattam". Ja igen, elfelejtettem azt az apró részletet, hogy végül egy dupla szakra vettek fel, enteriőr- és divatstylistra. Tehát fele időben designról, fele időben divatról volt szó. Imádtam mindkettőt, de fényévekre voltam tőlük - stílusban, agyban, gondolkodásban, mindenben. Nekem tényleg ott, 25 évesen kellett megtanulnom, hogy hol kezdődik a jó ízlés.
Mégis arculcsapó volt első év végén, hogy az akkori szakvezető leültetett szépen egy terembe a vizsgák után és közölte, hogy belőlem sosem lesz stylist, nem nekem való, ezért szerinte gondoljam át a nyáron, hogy tényleg erre akarom-e az időmet pazarolni. Inkább nyissak egy kis boltot, azt el tudja képzelni, no de ezt, azt nem. Nem is emlékszem, hogy reagáltam, a legfurcsább az, hogy pár éve, talán a kiégés legmélyebb bugyraiban jutott eszembe ez a kis epizód, hogy no lám. Azt viszont tudni kell rólam, hogy nem bírom elviselni, ha nem néznek ki belőlem valamit. Akkor kurvára meg tudom makacsolni magamat! Hogy juszt is, a jó életbe! Majd én megmutatom!
Folyt. köv. és pu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése