Hiányoztál

Hiányoztál, írás! Hiányzott hogy magamban legyek, Veled meg magammal, a buborékomban, a gondolataimban, benyomásaimban, érzéseim útvesztőjében. 

Nyaralok, nyaralunk, ráadásul lakóautóval, ami kompromisszumokat kíván mindkettőnktől, no meg a múzsámtól is. Sokat vagyunk úton, sok az élmény, kevés a lehetőség csak úgy megállni és lenni, ráadásul magányos helyet és időt is találni minderre. 

De most itt a litván főváros, Vilnius egy csodás gyalogos hídja mellett, egy elképesztően modern közösségi sportlétesítmény feletti kávézóban eljött az én időm. Csak ketten vagyunk, én és a múzsa. Ízlelgetem ezt az érzést, csodálkozom, hogy nem vettem észre, mennyire hiányzott ez a búra. Olyan, mintha kisimulnának az idegeim, a helyemen vagyok, pontosan ott, ahol az agyam, lelkem a legjobban érzi magát. Bensőséges és egyben rémisztő érzés, mert jönnek rögtön a mi lesz, ha kérdések, amiket próbálok csitítani és csak élvezni az "épp itt és most van"-t. 

Újra, csakúgy mint az elmúlt években, a pasim számomra eddig radaron kívüli országokba visz, de mindig rá kell jöjjek, hogy egyáltalán nem baj, sőt! Lengyelországon robogtunk keresztül, amibe tavaly már menthetetlenül beleszerettünk, most viszont "feljebb" jöttünk, a legközelebbi balti országba. 

Szégyen ide vagy oda, szinte semmit sem tudtam Litvániáról, nem voltak prekoncepcióim, nem volt semmi a fejemben. Annyit tudtam, hogy kényszer-állama volt Szovjetúniónak és most uniós tagállam, euróval és nyugati életszínvonallal. De engem is arculcsapott, hogy utóbbi mennyire de mennyire igaz, sokszor fojtogat a sírás, miközben olvasom a híreket otthonról és felnézve azt látom meg tapasztalom amit. 

Első benyomások és felületes, turistás kijelentések következnek, de lehet még fogok erről - merthogy sok minden megfogalmazódik itt tanulságként - írni a későbbiekben is. A litván nyelv nem szláv, hanem indoeurópai, leírva nekem teljesen a görögre emlékeztet, de amikor beszélnek, akkor meg mintha a görög, az orosz és a finn keveredne. Nem ismerik a földszint fogalmát, nekik az rögtön az első emelet, ez néha összekavar. Ami jobban, az az, hogy a napokat a nyitvatartás jelölésnél római számokkal jelzik csak, tehát ma például VI nap van. Ez is okozott nem kevés fejtörést az elején! A lengyelekkel ellentétben itt mindenki beszél angolul, sőt jól, tehát a kommunikáció sokkal könnyedebb! Megismerve picit a történelmüket - legalábbis az elmúlt hatvan-hetvenet - érthető, miért gyűlölik zsigerből Putyint és rezsimjét és miért van lépten-nyomon kitéve az ukránok melletti szolidaritás számtalan bizonyítéka. A főváros óvárosi része hatalmas és tényleg egy gyöngyszem, ott járva maximum a feliratokból jössz rá, épp melyik országban jársz. Tisztaság van, szemétnek és graffitinek nyoma sincs, az utak rendezettek, tele a város parkokkal és fákkal, inkább tűnik Nyugat-Európának, minden jóságával és modernségével. A lányok tényleg nagyon szépek - ahogy ezt többen beharangozták már korábban - és ami különösen szembetűnő, hogy kevés a kövér, elhízott ember. Mivel fél milliónak élnek a fővárosban, még turistákkal együtt sincs nagy tömeg, ez a megannyi kiülős helyen el is oszlik szépen. Tisztelik és hasznosítják a múltat, az egykori KGB központ ma múzeum, a belvárosban lévő börtön szórakozóhelynek, próbatermeknek és kajáldáknak ad helyet. Ami mindig necces, az én és a kaják - vega, IR-es, nyavalygós egyed lévén nekem nehezített a pálya. No kérem szépen itt kurva jók a saláták, van hideg céklaleves és az adagok hatalmasak, sőt találtam olyan egyszerű étket is mint a főtt hajdina, köretként. Igaz, mindenbe tesznek kaprot, ezzel számolni kell ha idejönnél! És végre láttam élőben a Művészek Köztársaságát, Uzupist, amiről még télen írtam a blogon. 

Folytatjuk utunkat itt, jönnek az újabb felfedezések és ellopott órácskák, amikor újra együtt lehetünk, az Írás meg én. Mert jó együtt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire.