Úton

Viharos volt a vasárnapom, váratlan energiákkal szembesültem és olyan triggerekkel, amikre emlékszem a saját életemből, de a terápiámnak és az önismereti munkámnak hála már magam mögött hagytam. Amikor végre lenyugodtam - a lassúságán még el kell gondolkoznom, vajon miért volt ennyire mélyremenő - emlékeztetnem kellett magamat arra, mindig érdemes megállni és picit átgondolni, épp hova jutottunk, min vagyunk már túl, mekkora kupacot lapátoltunk már át a hátunk mögé. 

Visszanéztem, hisz az élményekben tényleg magamra ismertem. A sírás talán ennek is szólt, a hirtelen feltoluló, intenzív, színes-szagos emlékeknek, no meg a hálának, hogy ez már nem én vagyok, én már nem itt tartok. Hogy innen, a kupacom túloldaláról már bizton állíthatom, hogy túl lehet ezen jutni, meg lehet változtatni azt, amiről akkor éppen, ott benne azt érezzük, ez sosem múlik el, mindig ebben fogunk fuldokolni. De ez magától nem jön el, ha nem kérünk segítséget, ha nem határozzuk el, hogy itt és most, ebben a szent pillanatban van elegem a saját nyomoromból, hogy nem akarok tovább így élni, nem akarom a szüleim/családom "rongyait" tovább cipelni. És ez még csak az első lépés lesz. Mert ami utána jön, az még sokkal nehezebb, a bugyor legaljára lemenni, minden héten a szíved rejtett fiókjaiban turkálni, ott, ahova azokat dobtad, amikre soha de soha nem akartál többet emlékezni, vagy azokat érezni. És itt nem szabad megfutamodni, az ajtót a segítő orrára csapni, hogy na jó, nekem ez nem kell, kell a fenének a fájdalom, századszorra is, ezerszer is, kinek jó ez? 

Én egy bő másfél éven át minden vasárnap délután - miután szétcincáltuk a lelkemet a terápián - az Astoriától gyalog mentem a Moszkva térre, hidakon és partokon át, sírva, hüppögve, magányosan, fájdalmamba zárva vagy kicsit megkönnyebbülve. Szertartásosan vettem egy cukormentes tortaszeletet a közeli cukrászdában és hazaérve (mű)cukorba fojtottam az aznapra még elérhető bánatomat. Másnap reggelig már nem szóltam senkihez, nem csináltam semmit, csak voltam, kiüresedve, szikkadtra csavarva. Finoman szólva sem volt kellemes időszak, de én tudtam, hogy nincs mit vesztenem, maximum jobban lehetek ennél, mert annál lejjebb már nem süllyedhetek, mint abban az állapotomban. 

És lőn világosság, szép lassan, kurva kemény munkával ugyan, de tényleg jött az enyhűlés. Már nem minden szituációban kapcsoltak be ezek az automatizmusok, már csak minden harmadik-negyedik alkalommal volt olyan elsöprő, amivel ott akkor nem bírtam - ekkor hagytam, hogy belemerüljek, felismertem hogy épp ebben vagyok és inkább kivonódtam a társaságból/helyzetből, megkímélve a többieket tőlem. Hatalmas lépésként kellett elkönyvelnem, hogy nem akarom már tornádó módjára elpusztítani a környezetemet csak azért, mert épp tehetetlenül állok a múltam és jelenem fájdalmában, hogy nekik is fájjon, ha már nekem szar. Mert ilyenkor ezt kívánja az ember! Százszorosan, ezerszeresen, nem értjük, miért pont mi, miért nem ők, nekik miért megy egyszerűen, boldogan, könnyedén az élet, nekünk mert miért a csúszós falú, koromsötét pokol jutott. 

Tegnap tehát megálltam, ma pedig ünnepelek és leteszek egy mérföldkő-jelző táblát. Hálát adok, hogy ez már nem én vagyok, hogy mennyi de mennyi munka van emögött és milyen jó, hogy egyáltalán elkezdtem és ott vagyok, ahol éppen. És csak bátorítani tudom azokat, akik még a saját hatalmas kupacuk előtt állnak, hogy van élet a kupac túloldalán is, de csak Te magad (és nem mások) tudsz átjutni oda. Nem könnyedén, nem nevetve, vérrel-verítékkel. De milyen kibaszott jó lesz már Neked is, ha lesz mire visszanézned?