"Én-percek" az immáron napsütéses Lengyelországban - mivel Litvánia gyakorlatilag kimosott minket a területéről, másfél-két napig szinte mozdulni sem lehetett a heves esőzéstől. Ahogy hallottuk, egyébként is viharos napokat élnek át, a miniszterelnökük egy korrupciós botrány miatt lemondott. A korrupciót nem, de azt üdítő volt hallani, hogy van ilyen, hogy lemondás, meg megbánás, meg hogy is, elavult erkölcsi szabályok mentén való politikai reakció. Eközben otthon digitális besúgó-gyűjtés, hazafias népfrontok - jaj bocsánat - hazafias polgári frontok alapítása, a tények állami színtű ferdítése, lopás, csalás, és hopp, korrupció. Lemondás viszont egy sem! Rezignáltan, szívemet kikapcsolva olvasom a híreket, fáj, sajog, de lassan nem tudok ennél többet elviselni és mérhetetlenül igazságtalannak tartom, hogy nekem kell úgy éreznem, bezártak tévedésből egy Magyarország nevű elmeintézetbe és a bolondok meg szabadon járkálnak.
Eközben sikertelenséget sikertelenségre halmozok, nem kellenek az írásaim - most szinte úgy érzem, sehol. Két pályázaton sem értem el semmit, igaz, valószínűleg az egyiket elképesztő módon félre is értettem... Jelentkeztem állásokra, lehetőségekre, de valahogy olyan tényleg, mintha senki nem kérne belőlem. Hajlamos vagyok arra, hogy mindig mindent egy lapra tegyek fel és persze nem kaphatok senkitől sem garanciát arra, hogy ahogy ez egyszer anno bevált, bejött, hurrá, az most is így lesz. Picit belefáradtam, de nyilvánvalóan nem adhatom fel már az elején. Eleje... geci nehéz ennyi idősen megint az elejéről kezdeni valamit, miközben mindenki fél öregedni - köztük én is - , mindenki az örök fiatalságot hajszolja, csak a friss szemlélet, csak az új, fasz tudja, tudok-e még újat, tudok-e még olyat, ami kellhet. Tanácstalan vagyok, mielőtt elutaztunk sok órát rettegtem át lemeredve hogy még mennyire nem lábaltam ki a kiégésből, most van a vissza a munkaerő-piacra fázis, most lenne itt a helye a majd kicsorduló, engem előrevivő önbizalomnak, a világosan látott, előttem tisztán kirajzolódó útnak, ami újra ahhoz vezet majd, hogy önálló, független, karrieremet felépíteni tudó nő legyek. Ehelyett mi van? Gátló önvád, képességeimet fedő teljes homály, rettegés, szorongás, és kétséget kizáróan inkább csak irogatás, írás helyett. Nyilván örülnöm kéne, hogy most már vannak álmaim, vágyaim, igaz még nem sok meg nem letisztázott, inkább csak elkapott hangulatképek és érzetek egy lehetséges jövőképből. Mert ugye tavaly ilyenkor még ez sem volt. Megjelent a fény az alagút végén, csak még senki nem tudja - én a legkevésbé - hova vezet az a bizonyos.Sőt, még az is lehet, hogy épp rossz alagútban vagyok, csak még nem jöttem rá.
Vannak, akik ennyi idősen már lelassulnak, megpihennek, élvezni kezdik annak jutalmát, amit eddig felépítettek, nekem meg most kell újra húszéveseket megszégyenítő energiával belevetnem magam az építkezésbe. De persze minél előbb elfogadom, annál hamarabb indulhat a valódi, érdemi munka. Belül is, meg kívül is.
Szóval hajrá. Nekem is, meg mindazoknak, akik hasonló cipőkben járkálnak vagy épp még csak próbálgatják, melyik is lesz az igazi. Induljunk el valamerre! Annál a szarnál, ami a kiégés legalján fogadott minket, bármi jobb lehet!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése