Előző életemben divatszerkesztő voltam III.

Ha-ha, el is feledkeztem erről a kis sorozatról, annyi nihil meg vergődés van most a kis életemben. No de akkor ugorjunk is neki megint!

Ott tartottam ugye, hogy a művészeti iskola első évének végén gyakorlatilag közölte velem a szakom legfontosabb tanára, hogy inkább ezt hagyjam, nem nekem való. Ahogy legutóbb is írtam, tényleg nem rémlik, hogyan reagáltam rá, nem tudom mennyire borultam ki, ez teljesen a homályba vész. Viszont eltántorítani nem tudott, no meg ugye az a fránya makacsságom, hogy na csakazértismegmutatom!

Négy évig jártam a KREA-ba, két szakot csináltam egyszerre, és a második évtől azt lehetett rám mondani, hogy AKAROM! Mindenben benne voltam, minden kis ingyenmunkát elvállaltam, mindenkinek segítettem, mindenhol ott voltam ahol csak lehetett, mert tanulni és tudni akartam! Sosem voltam nyomulós, helyezkedős, de ott megtanultam, hogy igenis ér és kell kapcsolatokat építeni. Sosem tudtam magamat reklámozni, fényezni, de mindig pontos voltam, a maximumot hoztam, sőt ahol lehetett még többet is. A magyar divatszcéna ezerrel pörgött abban az időben, aki számított, az ott tanított a suliban, egymást érték Budapesten a rendezvények, események és lehetőségek - számunkra, kis senkik számára is. 

Így esett, hogy egyszercsak két másik csoporttársammal a Viva Tv-nél találtuk magunkat, egy, majd aztán még egy társkereső műsorban, mint stylistok. Így utólag persze értem, az is a szarból várat tipikus esete volt: mi életünk összegét nyögtük ki remegő ajkakkal, ők meg gondolom órákig röhögtek rajtunk a stúdióban, hogy istenem, ezt a három balekot, ennyiért ezt meg is csinálják!!! Kétszer egy hétig tartott a forgatás, mi öltöztettük az Angyal vagy ördög című becses opusz szereplőit, akik párt kerestek a műsorban. A szereplők maguk is hoztak ruhát, illetve mi is vittünk, lövésem sincs, honnan. Egy hatalmas teremben, ahol gyér volt a világítás, nem voltak sztenderek, talán asztalok sem, igazából egyáltalán nem volt arra alkalmas, amire használtuk, na oda egyszerre beözönlött öt-tíz ember, akik mind egyszerre mutogatták a ruháikat, egyszerre kérdeztek, egyszerre igényelték a figyelmünket, egyszerre várták, hogy azonnal döntsünk róluk. Életem egyik legfontosabb mélyvíze volt ez, ahogy ezt írom, ezerrel zsizseg a fejemben a sok élmény: remegő térdeim, ahogy könnyed csevejbe próbálok elegyedni Steiner Kristóffal, a műsorvezetővel; megannyi Playboy nyuszis dolog, amiknek a létezéséről sem tudtam, de napjában legalább tízszer kellett elmondanom, "sajnos" márka megjelenítést nem engedélyezhetünk; a felismerés, hogy képes vagyok egyszerre ötfelé figyelni, ötfelé reagálni, ötfelé dönteni - ez utóbbi talán egy stylist legfontosabb ismérve és szuperképessége. 

A kétszer egy hét forgatás lement, minket soha többet nem hívtak - nem is értem, miért☺... de nem bántam, mert nekem egy cél lebegett a szemem előtt: egy magazinnál dolgozni, divatanyagokat fotózni, semmi más. Pont, amikor elindult a Marie Claire kis hazánkban, akkor szereztem újabb "divatos" állást, asszisztens lettem egy modellügynökségnél: excel táblázatokat kezeltem, fotókat rendezgettem a világ minden táján járó modellektől, és persze szívtam magamba mindent de mindent, amit csak lehetett. És ott kaptam a következő pofont, egy feleslegesen bántó, teljesen megalapozatlan mondat formájában magától a tulajdonostól... anélkül, hogy bármit is látott volna tőlem, kiröhögött, mit képzelek, minek kérdezem, kik dolgoznak a Marie Clairenél, hát csak nem gondolom, hogy engem oda felvesznek? Sokadszorra tapasztaltam meg ennek a világnak az egóharcosait, a bántásokat, amik ritkán, sokkal később vagy talán soha nem estek le, igen kemény terápia kellett később, hogy egyáltalán eszméljek, Téged épp most bántottak, hello! De attól még ez a mondat is a szívemig hatolt, tőrként hordoztam benne évekig, talán akkor húztam ki véglegesen, amikortól én lettem a divatszerkesztő, pont az ominózus magazinnál. Hogy na látod bazdmeg, nem volt igazad! 

Merthogy talán fél vagy egy évvel az indulását követően az egyik divatszerkesztő tanítani kezdett a KREA-ban. És Anikó életében először a tanév utáni nyáron összeszedte a bátorságát és felhívta ezt a divatszerkesztőt, hogy nem keres-e asszisztenst... Akkor még nem lett ebből semmi, de pár hónappal később ott találtam magam életem első magazinos fotózásán, emlékszem rá mintha tegnap lett volna: egy irodában fotóztunk, annyi ruhát még életemben nem láttam, azt se tudtam mit kell csinálni és egyszercsak a kezembe nyomtak egy méregdrága Escada kosztümöt, hogy tessék kivasalni. Remegve fogtam a vasalót de közben belül repestem a boldogságtól, hogy na végre, itt vagyok! Erre vágytam! 

Nyúlik, mint a rétestészta, érzem én is, no meg még számomra is rejtély, hova fogunk kilyukadni... de ez nekem terápia. Szóval fogadd el!