A fenti mondat ma hangzott el virtuális számból egy ártatlan, könnyed csevegésnek induló, részemről ismét panaszáradattá tett beszélgetés kapcsán. Köszönöm Vivien, hogy a lehető legjobban reagáltál erre a mondatomra és fordítottál az élén☺.
Mert (tudom vele nem kezdünk mondatot) bár a ma reggel az orrom hegyén kiváncsian figyelő mini pattanás megpróbálta elhitetni velem hogy nem, de bizony elmúltam már húsz éves. Sőt harminc és negyven is... Anyukám elvesztése kapcsán, no meg a tükörben kétségbeesve tapasztalt változásokat tehetetlenül szemlélve érzem azt, bizony baszki már közelebb vagyok hozzá, sokkal - mármint a véghez. És ha ilyen gondolata támad az embernek, el kell gondolkodjon az életén, a miérteken, a hogyanokon, a merréken, a mi lett volna ha-kon, mert talán még most van az, hogy valamit besűríthetünk, valamiben még változhatunk. Meg kell állnunk a nem beteljesedett álmok, elszalasztott lehetőségek és nem megélt pillanatok tömkelegéből emelt szomorú szeméthalmunk tetején és körül kell néznünk, hogy most akkor mi a fasz van.
Az van, hogy közel húsz év terápiával a hátam mögött, ha egy darab megfejthetetlen életigazságot kellene választani, azt mondanám, ennyi idő sem volt elég arra, hogy rájöjjek, mitől lesz valakinek önbizalma. Nem hibáztatom a szakembereket mert kettőn áll a vásár, de valahogy sem elméletben, sem gyakorlatban nem jutottam hozzá közelebb. Nem hiszem, hogy egyszerűen úgy születtem, hogy nekem nincs, vagy ahogy anyukám mondta, nem álltam érte sorba, azt sem gondolom, hogy génhibás önbizalom-receptorom lenne. Mutogathatok a transzgenerációs mintáimra meg a gyerekkori sérüléseimre, de ennek meg mi értelme lenne ennyi évesen? Az van - és ez kegyetlen igazság - hogy egy jó adag önsorsrontás és önszabotálás van bennem és valahogy sokkal könnyebb ezekkel operálni, pajzsként magam előtt tolni őket, mint valami újat kitalálni. Az ismerős szar mindig jobb az ilyen embernek, mint az ismeretlen új. Megszokott dagonyázás, otthonos a légkör, itt tudom a szabályokat, a helyemet, a képességeimet, a robotként ismételt mondataimat. Újrateremtem a szituációkat, kapcsolatokat, történéseket, jólesően hajtogatom csak a magamét.
Csak az van, hogy unom. Kurvára. És nem mondja az a pár ember a környezetemben, de biztos vagyok benne, hogy ők is unják. Mert minek valakinek tanácsot adni, ha soha nem fogadja meg? Minek vele együtt agyalni, segíteni, keríteni, tenni, ha nincs foganatja, ha a végén mindig csak elindul az a rohadtul ismerős lemez? Mikor már a kiégés az egeket verte a lelkemben és mindenen bosszankodtam, fortyogtam, morogtam, szemeket forgattam, már nem tudom kitől, de hallottam egy módszerről, amit sokszor bevetettem, amikor elöntött a lila/fekete/szürke/akármilyen köd. Nagyon egyszerű, de kurva hatásos: az adott dolog/mondat/ember/történés fog-e bántani a halálos ágyadon, vagy ha nem akarsz olyan messze menni, teszem azt öt év múlva? Ha NEM, akkor be lehet fejezni a negatívkodást és tovább lehet lépni, meg leszarni. Maximum akkor érdemes vele foglalkozni, ha a kérdésre IGEN a válasz. Sok elírást, nyomdahibát, emberi mulasztást, beszólást, megjegyzést voltam képes a sarokba vágni ezzel, ideig óráig oldva a hangulatomat.
Aztán ahogy teret adtam a kiégésnek és vele jövő minden fájdalomnak és sötétségnek, ez a módszer egyszercsak elveszett. Minden tétté vált, mindennek éle lett, jelentősége, hatalma felettem, lesújtással fenyegető bárdként lebegve életem, sorsom, földi történetem felett. Amikor a mélységes kút legmélyén vagy, nem tudsz apróságnak, kiröhöghető hülyeségnek tekinteni semmit sem, még a legkisebb porszemet sem. Ha pedig szereted rontani a saját esélyeidet profi önsorsrontóként, na akkor elvesztél, legalábbis egy időre bizonyosan! És senkire sem mutogathatsz, senkire sem várhatsz, nincs az a pénz meg paripa meg tanfolyam, ami ki tudna húzni innen, ha Te magad nem akarod.
Úgyhogy ma új kérdés fogalmazódott meg bennem, kicsit továbbfejlesztve a régi módszert - ha gondolod, kölcsönadom Neked is. Tényleg így akarom-e leélni ezt az életemet? Önbizalom, önszeretet, önelfogadás nélkül? Vissza akarnék-e nézni egy ilyen életet, ott, a végén?
Vagy ahogy az örökbecsű mondás tartja: Fake it till you make it!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése