Random gondolatok, érzetek, benyomások, mert miért ne?
🔀A Grace and Frankie c. sorozat óta nem csodálkozom, ha a képernyőn egy idős hölgy egy jóleső röhögés végén, magát és a szituációt is kinevetve közli, hogy ő bizony most bepisilt picit. Amit anno elintéztek egy-egy hőhullám kikarikírozott változatával, ma már széles tünetskálával, szégyen és tabusítás nélkül tolnak mindenki arcába - merthogy a menopauza nem válogat, előbb-utóbb mindenkihez, aki nőnemű, becsönget, így vagy úgy. Lehet tagadni, lehet műttetni amit tudsz, lehet késleltetni, de bazdmeg ez jön. Mert ez a természet rendje. És ahogy Cyrano mondta sokat citált mondatával, magam kigúnyolom ha kell, dehogy más tegye... Szóval ez most hogy jön ide? Egyrészt pont nézek egy sorozatot bizony menopauza kellős közepén lévő hölgyekkel a főszerepben és üdvözítő, hogy mennyivel részletesebb és valóságosabb képet kapunk egy középkorú nőről és problémáiról így, ilyen nyílt tálalásban, még akkor is, ha egy teszem azt felszínes vígjátékról van szó. Viszont igen meglepődtem és azóta sem hagy nyugodni, hogy az éppen olvasott fantasy regényemben is visszaköszönt ugyanez: a több helyszínen kibontakozó cselekményben az eldugott, varázsfára és termésére épülő kultuszt ápoló kis közösség "amazonszerű" tagjai között természetesen főszerepet kapnak középkorú hölgyemények is, akik egyrészt leszbikus viszonyt folytatnak, másrészt igen gyakran kapunk célzást tőlük a változókorra és tüneteire. Kérdem én, mindenhol helye van? Érdekes kérdés számomra, hogy ami nekem a fantasy megnyugtató mivoltát adja - miszerint teljesen elrugaszkodik a valóságtól - mégis ennyire emberi karakterizálásra és jellemekre épít, másrészt behoz nagyon is hétköznapi, nagyon is "divatos" témákat, mint pl a menopauza. Minden értékítélet nélkül kérdem, szerinted?
🔀Csak egy tök mellékes megjegyzés, hogy valószínűleg ínhüvelygyulladás van a kezeimben, a ballal fogni sem tudok nagyon, de erőt kifejteni semmi esetre sem. Szóval talán ezt sem írhatnám éppen... de hát baszki...
🔀A nyaralás alatt végül sikerült elérnünk a Balti-tengert és Gdanskot, amiről persze szégyellem bevallani, mennyire keveset tudtam, így azt sem nagyon, hogy pontosan ott, az ő kikötőjükben tört ki a második világháború. Voltunk az ominózus félszigeten (Westerplatte), felolvastam magunknak az egész eseményláncolatot óráról órára és baszki állsz ott és meghatódsz, jönnek a könnyek és nem hiszed el az emberi természetet - sem a támadók erőszakosságát és kegyetlenségét, sem a védők hősiességét és kitartását. Aztán ahogy lenni szokott, megfejeltem ezt egy rendkívül vidám programmal, no gyerünk menjünk a II. világháború múzeumába! Ezt már egyedül tettem, mert a pasim lelke ennyit bírt, nekem ez meg mániám, hogy próbálom megérteni, hogy miért, mi viszi rá az egyént, a tömeget, a vezetőt ezekre a borzalmakra? Megfejteni most sem tudtam, de mindenkinek ajánlom, akit ugyanezek kicsit is foglalkoztatnak. Ennyire részletesen feldolgozottan még sosem láttam, mik vezettek a két világháború közötti helyzethez, majd magához a háborúhoz, hogyan zajlott, ki és mit csinált vagy épp nem csinált és mik voltak a következmények, lefolyások. És tudod kinek kéne még mindezt végignéznie? Az összes agymosott HK harcosnak és becses vezéreiknek, profilok mögé bújó bántalmazónak, erőszakra felbújtó faszfejnek, akik elhiszik, hogy itt megállnak a mondataik "auswitzozásokkal", zsidózásokkal, anyázásokkal, egy-egy csoport teljes megsemmisítésére buzdításával - csakis a keresztényi szeretet és mondvacsinált, szubjektivizált igazság nevében! Álltam a diktatúrák propaganda plakátjai előtt és a könnyeimmel küszködtem, hogy nem igaz bazdmeg, megint itt tartunk, megint csak a gyűlölet, ami a frusztrációból, a szorongásból, a sikertelenségből, a mások hibáztatásából ered. Eltelt annyi idő, hogy meghaltak vagy igencsak megfogyatkoztak azok, aki ezt végigélték és olyan, mintha mindig csak ez lenne a visszatartó-erő - a közvetlen emlékezet, a ténylegesen átélt borzalmak lenyomata. Ha ez már nincs, megint jöhet a kipécézés, a saját hibáink és felelősségünk helyett mások megvádolása összefüggéstelen, nyakatekert ok-okozati láncolatok mentén. Mert megint itt tartunk...
🔀És hogy végképp ne tudjam vidáman zárni, de azért agyalok, hogy lehetne mégis, mindenkinek ajánlom azt is tanulságképpen, ugyan autókázzon el Lengyelországba, majd szépen onnan csörgedezve haza. Szomorú, szívet marcangoló a látvány, ahogy jössz Csehországon, Szlovákián át és átléped a magyar határt. A színek fogynak, a kátyúk, a rossz minőségű utak szaporodnak, az állagok leharcoltak, repedeznek és kétségek nélkül megtapasztalod, hogy ez az ország magára van hagyva, ki van rabolva, le van harcolva, rá van taposva, meg van erőszakolva, meg van rugdosva, el van lopva, ami pedig maradt, az csak fáradt, halovány, fénytelen és dísztelen, megkeseredett mása annak, ami egykor volt. De persze tudjuk, ez is Brüsszel hibája! Ja tényleg!
🔀Akkor is visszaemelem az ívet, juszt is, mégpedig életem kis csodájával, Benjáminnal, aki mióta hazaértem, matricaként ragaszkodik az ölemhez, keres, beszél, jön, dorombol és dörgölőzik. Neked szemed se rebben, de ha ismernéd, leesne az állad, én meg csak viselem kitárulkozva és bőgök. Mert ez viszont jó! A legjobb!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése