Csendesebb napok, halkan duruzsoló fájdalmak, új élmények:
↠ Varrok. Na jó, rögtön szépíteném, egyelőre megtanultam bekapcsolni a varrógépet, befűzni a cérnákat és kezelni a pedált. És gyakoroltam már körülbelül másfél órát a legfontosabbat - minden további munkálkodás alapját - az egyenes vonalban varrást, sőt a megfelelő távolságok tartását szélektől és egyéb random helyektől. Ahogy ez már talán kivehető, én a tanulásban, a tanfolyamok és iskolák világában bízok, valahogy ezen az úton tudom elképzelni hogy valami beépül, valami készség lesz, valami új, tényleges tudás keletkezik. És anyukám halálával árván maradt egy varrógép is, no meg szakember nélkül maradtak nadrágaljak, lyukak, ingujjak, felhajtások, felszegések... Egyszer, nagyon régen, olyan huszonöt-harminc évvel ezelőtt már próbálkoztunk egymással, de sem a tanáromnak (anyukám) nem volt türelme, sem nekem. Felnőtt fejjel, érzelemmentes keretek között talán tovább jutok, mint anno. Egyelőre élvezem (bár ugye egy órám volt eddig) és ez azért kevés dologról mondható el mostanság.
↠ Egy öt napos orvosi kezelésen vagyok túl, ami egyrészt drága volt, másrészt ritka fájdalmas - utóbbit meg lehetett volna előzni, ha figyelmesebbek velem és minden nővel, aki ezen keresztülmegy. A harmadik - a.k.a legrosszabb napom után - azon gondolkodtam, hogy vajon tanítják-e az orvosi egyetemen a kerülendő dolgok között vagy egyszerűen kiölődik az egészségügyi szakemberekből az évek során a részvét képessége. Az empátia azon legcsekélyebb formája, ami minden emberben bekapcsol, ha látja egy embertársát szenvedni. A verbális megnyugtatás, a vállra tett kéz, az enyhe simogatás, a bármi ami azt jelzi, hogy igen, észlelem a fájdalmad és osztozom benne, nem vagy egyedül, az átvenni nem tudok belőle, de veled vagyok kinyilvánítása! Ebből én egy fikarcnyit sem kaptam azon az ominózus napon, még az első kibukó könnycseppek sem indítottak be a két szakembernél semmit sem. A kezelés részeként egyedül hagytak egy ágyon fekve körülbelül 10 percet - amit én végigzokogtam az átélt élménytől, attól hogy nem hívhatom fel anyukámat pedig csípőből ezt tenném, hogy magányos és elhagyatott voltam olyan fájdalmak elviselése után amit az ellenségemnek sem kívánnék. Másnap pedig viccel ütötték el ezt az élményemet, hogy na lám, itt vagyok, pedig már azt hitték, a tegnapi után nem is jövök. Nem tudom, melyik rész, melyik részem fájt a legjobban...
↠ Pakolok anyukámnál. Szelektálom a könyveket, a csecséket meg a becséket, az akármit, a mindent, mert ott annyi emlék, aki limlom, annyi fájdalom van. Lassan megy, megállítanak a feltoluló könnyek, vagy amikre rátalálok - egy távirat arról, hogy megszülettem, arról hogy apám meghalt, általános iskolai köszöntők, amiket a bátyámtól kapott, szülinapi meghívók, amikre negyven éve hívták meg a bátyámat vagy engem... Gondosan borítékba gyűjtött csöpp emlékek, amik Neki voltak fontosak és érdemesek arra, hogy megőrződjenek a jövőnek, vagy talán nekünk.
↠ Az írás és én - küzdünk, eltávolodunk, áthangolódunk, átrendeződünk, rettegünk, szorongunk és kivárunk. Egyelőre se veled, se nélküled kapcsolat, amit csakis az én konok kitartásom és alázatom vihet előre, semmi más. Rendezgetem, ízlelgetem magamban a lehetőségeket, a kétségeket próbálom a tényektől elválasztani... De vajon végülis kitartok-e? Ez itt a nagy kérdés!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése