Mert néha még én is elfeledkezek róla, hogy ez annak indult, no meg még mindig az is, és bizony fél lábbal még mindig a bűzös, nem-eresztő burnout-mocsárban küszködök hogy kijussak onnan, csak szeretek róla jól berögzült szokásom szerint nem tudomást venni. (Meg valljuk be őszintén, nem is igazán izgek-mozgok abban a rohadt mocsárban, inkább tespedek!)
Viszont elkezdtem egy új könyvet tanulmányozni a kiégésről, leginkább a cikk-sorozatom kedvéért - és talán az ötödik, hatodik oldalon éreztem, hogy bassza meg. Hogy lehet itt mindenféle utakról, meg önismeretről fecsegni-locsogni, meg ilyen aha-élmény meg olyan megfejlődés, de akármennyire nem dolgozol vele/rajta tudatosan, te kedves Anikó még mindig totálisan benne vagy a kiégés-szarban! Nevezett mondat(ok): "Biztosíthatlak, hogy a kiégéssel járó mélypont fájdalmasabb, mint amennyire bátorság kell ahhoz, hogy még ma változtatni kezdj az életeden. Ha vársz, a kiégés képtelenné tehet a normális működésre, az eddig ismert élet pedig hirtelen megváltozik." Ehhez még hozzátenném, hogy bizony félelmetes mértékben változik meg (és nem hirtelen) és olyan, mintha soha nem is akarna visszatérni a régi kerékvágásba. (Persze itt rögtön meg is kérdezhetnéd, hogy kellene-e neki, hisz az vezetett magához a kiégéshez. Én meg mondanám, hogy valamiben legalábbis jó lenne, de mindjárt alább ki is fejtem, csak légy türelemmel.)
A könyv egyébként rögtön rám hozta a viszketős frászt, mert leginkább gyakorlatok vannak benne, amiktől mindig ódzkodtam, a kiégés óta meg különösen. Az első kiégés könyvem első gyakorlatától is annyira kibuktam, hogy soha többet nem tértem vissza hozzá, hogy talán most már sikerülne? A faszt, hagyjatok gyakorlatok, hagyjatok szembesítések, hagyjatok tudatos percek! Mert ezek a kurva gyakorlatok ilyenek, hosszú percekre összezárnak magaddal, az érzéseiddel meg a gondolataiddal, amikkel ki a fene akar egyedül maradni a csendben? Akinél belül néha sikítoznak, vagy érzelmek nélkül, üres tekintettel pislognak csak, az biztosan nem. De nem, ez a kurva könyv nem hagy békét neked, már az első harminc oldalon hét gyakorlat van, amikkel befészkeli magát a fejbőröd meg a koponyád alá, karistoló kis hangokat hallasz bentről és egyre jobban kétségbeesel - vagy talán nem is te, hanem az a sok minden, aminek még mindig sikerült elbújnia a fejedben a felelősségrevonás, a ráolvasás, vagy a megfejtés elől - mert te nem akarsz/akartál velük foglalkozni! És persze az még szánalmasabb, mikor rájössz, hogy az elsőt nem kell megcsinálnod és ki is pipálhatod, mert az arról szól, felmérd kiégtél-e - és ettől sátáni kacaj harsan a fejedben.
Egy kis kitérő, de ígérem, visszatalálunk az ösvényre: jó pár hete lementettem egy illusztrációt, sok ismerősöm is megosztotta, talán egy cikkben is megtaláltam. "Alice in Responsibilityland" a címe és már sejthető az elnevezésből is, mit ábrázol - szegény Alice áll a konyhában és akármerre néz, csak a kötelességet látja kis üzenetekben: wipe me, don't drink me, clear us, fill me, defrost me, check me... Életem egy képbe sűrítve, meg nyilván sokaké. Ugyanezt érzem, ha végignézek a lakásomon, az életemen, csak a kell-ek vannak, a nyomasztó kötelességek, a hibák és a hiányok, amik elöl újabb kötelességekbe menekülök. Mert mennyivel egyszerűbb befőzni 20-30 kg paradicsomot vagy eltenni egy nagy adag cukkinik-krémet télire, mint kitalálni, mit is kezdj az elbaszott életeddel? Sokkal könnyebb a konyhát azután rendbetenni, mint mondjuk anyámhoz átmenni és egy család életét felszámolni. Egyszerűbb valami új hobbiba fogni (lásd varrás), mint felgöngyölni, hogy mi is van most, mik a piacképes képességeim, mikkel is fogok felnőtt módjára pénzt keresni! Ez a kép sok minden egyben: az a rossz felfogás, ami oda juttatott, ahol épp vagyok, meg maga a menekülés, ami sokunkat jelképez, csak hogy ne az igazán fontos dolgokkal foglalkozzunk!
A könyv 2. számú gyakorlata arról szól, hogy mik stresszelnek egy napban, ha végigmész rajta gondolatban, reggeltől-estig. Nem hazudok, ha csak rágondolok, hogy negyed órát szánjak erre, kiver a hideg veríték. És épp ezért került egy "kell" cimke is rá, amitől még nyomasztóbbá válik, meg még szánalmasabbá az a vágy, hogy mégse csináljam meg. De ma valahogy, valamikor ráveszem magam. Mert ha megfeszítenek sem tudom máshogy mondani, de muszáj!
U.I.: A könyv egyébként Charlene Rymsha A kiégés megelőzése és kezelése... még fogtok róla hallani szerintem!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése