Holnap, egy éve

Holnap lesz a napja, hogy egy éve az történt, ami. És úgy, ahogy. 

Csöppet sem úgy ment el és akkor, amikor gondolta volna, amikor Mi gondoltuk volna. Hirtelen, rondán és kuszán, ahogy senki sem akarna. Ahogy senkinek nem kívánnád. 

Azt mondják, az írás terápia. Legalábbis lehet az. Ezt két hónappal utána írtam és jelent meg, mint életem első novellája. Szörnyű és örömteli pillanat volt egyszerre és most is az. Holnap írni fogok egész nap. Így jön ki egy tanfolyam határideje (életem eddigi leghosszabb novellájára készülök), de talán a sors akarja, hogy ismét hathasson terapeutikusan. 

Eltelt egy év. Mindjárt, És olyan, mintha valahol megrekedtem volna félidőben. 

Bemásolom ide. Én még nem tartok, nem tartunk ott, mint a képzeletbeli Lány. De egyszer majdcsak. Addig olvassátok szeretettel életem első megjelent novelláját, a Felhőcafé jóvoltából. 

✴   ✴   ✴ 

Élet

A Lány a Férjével érkezik. Takarítanak, rendet raknak, a Lány próbál úrrá lenni a káoszon, ami a szívében van. Anya elment. Ilyenkor mit kell csinálni? Anya nincs többé. Jó, persze, vigyük a romlandókat a hűtőből. Virágokat locsoljunk, vagy ráér holnap? Oh, még ez se fogyott el, a múlt héten vettem neki. Ne, azt inkább dobjuk ki, csak az ő kedvéért ettem belőle. Átjövök holnap, inkább menjünk, ennyi elég mára! Az ajtót hangosan kell becsapni, a régi zár már akadozik. Csend van, végtelen, szívbe markoló. Régóta nem volt ilyen üres a lakás.

– Mester, én még mindig nem hiszem el, ami történt. Annyira szomorú! Úgy sajnálom Anyát.

– Édes fiam, ez az élet rendje. Megszületnek, élnek, majd meghalnak. Csak az idő örök, hisz tudod jól!

– Jó, de akkor is, olyan régóta ismertem, kedves és jószívű volt, hiányozni fog!

– Nekem is, fiam, nekem is…

…

A Lány menetrendszerűen jelenik meg nap mint nap. Iratokat néz át, dossziékban kutakodik, utána viszont mindent visszarak ugyanúgy, szinte kényszeresen, tisztelettel. Ahogy Ő szokta. Néha megpihen, kicsordul pár könnycsepp, majd visszafordul a papírokhoz. Telefonál, ügyeket intéz, helyette vagy érte. Sosem kapcsolja be a tévét, azt is csak Anya szerette, háttérzajnak. Máskor céltalanul sétálgat a lakásban, találomra szekrényajtókat nyitogat, fiókokba kukkant be. Régi fotókat talál, Anya gyerekkori képei, Anya szüleinek esküvője, elsőáldozás, iskolai tablóképek, ritkán vagy talán sosem látott fotók… Elteszi őket, majd lelkifurdalást érez, elszégyelli magát, hogy vihetném haza, hát nem az enyémek. Estig marad, leoltja a villanyokat, és magára hagyja a lakást, tompán, üresen. Csak az órák járnak, hangosan, ütemesen, az „itt maradtak” mementójaként.

– Fiam, nagyon elfáradok estére ezeken a napokon, ma inkább pihenjünk, ne beszélgessünk!

– Rendben, Mester, ahogy akarod!

…

Nagy zaj a bejárati ajtó körül, hárman is jönnek: a Lány, a Férj és egy macska, hordozóban. Beteg, karantén kell neki, és gyógykezelés. A Macska felméri a terepet, szagokat keres, búvóhelyek, kalandok után kutat. A Lány és a Férj pakolnak, macskabiztossá teszik a zsúfolt lakást. Mosolyognak, napok óta először. Macskát megetetik, megsimítják, majd elköszönnek. Az ajtót óvatosan nyitják-csukják, vigyáznak, nehogy Macska kiszökjön.

– Oh, nézd, Mester, milyen édes egy jószág. Micsoda boldog nap, hát nem?

– Fiam, nem ismered fel? Mert én bizony ezer közül is megismerném, ő már járt nálunk három éve, hát nem emlékszel? Micsoda felfordulás volt itt, le kellett venni még a függönyöket is, Anya karja tele volt karmolással, épp hogy az ügyeletre nem kellett bevinni. Ne tévesszen meg az az angyali pofa, ő egy igazi kisördög!

– Hát persze! Anya végtelenségig türelmes volt vele, sosem tudta fegyelmezni!

– Nem bizony! Három napot töltött itt, de évekig emlegették a kis haramiát! Viszont most mintha picit nyugodtabb lenne, egyelőre a kanapé is, fotel is egyben.

– Idők Atyja, micsoda napok elé nézünk!

…

A Lány minden nap jön kétszer, etet, gyógyszert adagol, takarít, babusgat, játszik, örül, hogy van kiről gondoskodni. A lakás megtelik élettel, szeretettel. Néha megáll, könnyek szöknek a szemébe, de megrázza a fejét, most nem ezért van itt. Majd egyszer, de nem most!

– Nem lehet könnyű szegénynek minden nap idejönni az üres lakásba, és szembesülni azzal, hogy Ő már nincs itt.

– A Lány most haladékot kapott, édes fiam. Az élet ajándékát, pillanatnyi örömöt, mielőtt eljön a gyász ideje.

…

A Lány a hordozóba tereli a Macskát, ideje visszavinni, most már jól van, meggyógyult, nem lesz semmi baja! Itt hagyok mindent, majd holnap visszajövök kicsit rendet rakni. Kifelé menet a konyhában felpillant a feje felett hangosan kattogó órára… Mindig is utáltam ezeket a rohadt tiktakoló órákat! Hogyhogy ti működtök, jártok, mi kéne ahhoz, hogy végre abbahagyjátok?

A bejárati ajtó élesen csapódik be utánuk, fájó lesz újra a csend.

– Hát elmentek.

– El.

– Hiányozni fog. Nagyon megkedveltem a macskákat, ők valahogyan máshogy mérik az időt.

– Örülök, hogy ezt észrevetted, fiam! Büszke vagyok rád!

– Köszönöm, Mester!

…

Hosszú idő után ketten jönnek, a Lány és a Férj – kesztyűvel, dobozokkal, zsákokkal felszerelkezve. Szortíroznak, pakolnak, gyűlnek az igen-nem kupacok. A Lány családi anekdotákkal traktálja a Férjet, sokat nevetnek és sírnak. Dönteni kell minden darabról, egy család hosszú évek alatt felgyülemlett emlékeiről. A Lány sokat pillant fel az órákra, még mindig várja kérdésére a választ… valakitől. Sosem alszanak a lakásban, akármennyire elfáradtak is estére.

– Mester, még mindig nem tudom, mi kinek vagy minek mérjük tovább az időt?

– Édes fiam, nem a jó kérdést teszed fel. Hisz tudod jól, nincs múlt vagy jövő, csak jelen. Mi a jelent, a mostot, a pillanatot mérjük, így szolgáljuk az időt. Csak az idő örök, a többi nem számít.

…

A pakolás végeztével idegenek viszik el a bútorokat és a megpakolt dobozokat, kiürítik a lakást. A Lány a falon lévő órákra pillantva nemet int a fejével a költöztetőknek, azokat hagyják. Egyedül marad velük a kiürített lakásban. Kicsit úgy érzi, mintha elárulná Anyát. Még egy utolsó, céltalan sétát tesz gyerekkora helyszínén, de a berendezés nélkül már nem annyira ismerős a hely… De ez így jó, ez a természetes. Ti pedig itt maradtok, tiktakoló órák, mert az Élet tényleg megy tovább, akármi is történik. És Ti vagytok rá a bizonyíték! Becsapja még utoljára az ajtót, mert ugye a zár már nem a régi.

– Ketten maradtunk, fiam, a Lány már gyógyul, jó úton halad, rendben lesz! Egy valamit azonban még neked sem mondtam. Mi nemcsak az időt, az embereket is szolgáljuk. Így ha valaki meghal, valahol a világon egy óra megáll. És egyszer majd mi következünk, fiam. Egyszer majd mi.

✴   ✴   ✴